A The Survivor holokauszt után passzív lelkiismeretfurdalással szenvedő antihősének drámája nem a sportban éri el a katarzist, noha a bokszolói címke díszeleg rajta. Igyekszik beütni, de néha nem találja a fókuszt.
Valódi megfilmesítésére váró történet az auschwitzi férfié, akinek atlétikusságára egy SS tiszt vetett szemet, hogy aztán a lágerben illegális boxmeccseken szórakoztassa a nagyérdemű náci közönséget. Hagyni kiélni azok kegyetlenségét az egymást halottra verő, amúgy is félholt rabokon.
Harry Haft igaz történetét végül fia, Alan Scott Haft írta meg könyvben, hogy aztán Barry Levinson rendezésében film készüljön belőle. Az Amikor a farok csóválja… vagy az Esőember rendezője az új évezredben gyakrabban nyúl személyes történetekhez. Az év embere még egy fiktív politikusról szólt, a Dr. Halál azonban már Jack Kevorkian nagyon is valós harcát mutatja be az aktív eutanázia elfogadtatásáért. Harry Haft, a The Survivor fő karaktere azonban sokkal inkább hasonlít Joe Paternóra. Al Pacino másik emlékezetes alakítása (a Dr. Halál után) Levinson rendezésében éppen ez a történésekkel sodródó, saját lelkiismeretfurdalásával marcangoló antihős képét adja.
Ez a film ugyanis kicsivel több, mint egy átlagos posztholokauszt alkotás.
Megvannak benne a szokásos kérdések, amelyek miatt egy ideig kicsit átlagosnak is tűnik. Ott van ugyanis a szégyen, amely a háború és a koncentrációs táborok okozta trauma után marad a zsidóság nagy többségében. És szintén ott van a „mindezt hogyan engedhette meg Isten?” kérdése, ami sok vallásos zsidót is dilemma elé állított, hát még a Harry-hez hasonló, akiknek vallásosságáról a filmből nem győződhetünk meg.
A film és a történet specialitását a főszereplő bokszolóvá avanzsálódása adja. Hiszen Harry-t (Ben Foster) a tábor egyik tisztje, Schneider (Billy Magnussen) képzi ki házilag bokszolóvá, ezzel némileg kiemelve őt az átlagos rabok közül. A háború utáni években, amikor 1949-ben játszódik maga a történet New Yorkban, ez a különös múlt tovább erősíti a főszereplőben meglévő szégyent. Harry úgy élhette túl a tábort, hogy a ringben gyakorlatilag ő küldte társait a halálba. „Üllő akarsz lenni vagy kalapács?” – kérdezte tőle folyamatosan az SS tiszt. Aki ugyanis kikapott a bokszmeccsen, azt ott a helyszínen agyonlőtték.
Harry agóniája a háború utáni világban tehát saját lelkiismerete és New York zsidó lakosságának megvetése miatt is passzivitásba sodorja. Amíg a haláltáborban a főhős éppen proaktivitásával tudta elnyerni a túlélést, a szabad világban kevésbé találta a fókuszt, sőt, mintha nagyon nem is akarta volna. Mintha ezzel büntette volna saját magát. Ahogy testvére, Peretz (Saro Emirze) is mindhiába próbálta kihúzni ebből az állapotból, úgy Miriam (Vicky Krieps), későbbi felesége közeledését is erős passzivitással fogadta.
A The Survivor katarzise tehát nem a ringben jön el, noha Harry a háború után még néhány profi bokszmeccsen is ringbe száll.
Azt inkább az utolsó szekvencia szolgáltatja, amelyben néhány évvel a pár megismerkedése után, már mint férj és feleség, háromgyerekes szülőként látjuk őket viszont. A főszereplő régi szerelmének megtalálásával tudja letenni a múltat, és elfogadni a családban mögötte álló szeretetet és erőt.
Két erős központi személyiséggel, és a mögötte lévő színészi játékkal tud tehát leginkább operálni Barry Levinson filmje, ami előző filmjeihez képest jóval melankolikusabb. Ben Fostert korábban sokan láthattuk A préri urai főszerepében, és ismét jól áll neki a kissé lakonikus, önfejű dühöngő bika karaktere. Vicky Krieps pedig a Fantomszálhoz hasonlóan itt is egy kicsit nehéz férfi mellett köt ki, akarata pedig fokozatosan nyilvánul meg. A két főszereplő játéka azért is kiemelendő, mert nem kíséri különösen jó minőségű forgatókönyv. Foster súlyingadozásai pedig különösen durvák, a koncentrációs tábor csont és bőr szereplője és az ’50-es években jómódban élő New York-i férfi között 30 kg különbség van.
A két idősíkban (1949-ben és a háborúban, lágerben) játszódó és váltakozó történet színes és monokróm képekkel választja el az időszakokat. Különösen az utóbbi képi világa marad emlékezetes, Hans Zimmer zenéje van jelen a szokásosnál szintén csendesebb, kevésbé feltűnő módon.
Műfaját tekintve pedig a holokauszt- és a sportfilmek metszésében kicsit mindkettő, kicsit egyik sem.
Nem holokausztfilm, hiszen nem teljes egészében a trauma kezelése a lényeg, hiába ez a történet magva. A táborban történteket csak flashbackekben látjuk, azok is csak azért jönnek elő, mert az 1949-es második idősíkban valamely szituációban a karakter eszébe jut. Ezek a bevágások parádésak, elsőosztályú vágási technikákat mutatnak.
És Barry Levinson alkotása nem is kifejezetten sportfilm, hiszen nem a sportolói nagyságban kell a hősnek elérnie a csúcsot. Neki sokkal inkább azzal kell megküzdenie, hogy túlélte a holokausztot. A sportolói nagysága segítette ahhoz, hogy mások helyett ő maradjon állva. Ezt a terhet pedig valóban egy életen át cipelte.
