Kritika

Hiúságok máglyája – The Tax Collector 

David Ayer Az utolsó műszak után újra Los Angeles sötét oldalára koncentrál, ám a The Tax Collector című gengszterfilm nyomába sem ér a nagy elődnek.

David (Bobby Soto) egy rejtélyes Los Angeles-i bűnkirály, Wizard (Jimmy Smits) vámszedője. Társával, a hirtelen és kegyetlen kivégzőtiszttel, Creeperrel (Shia LaBeouf) járja az Angyalok városának nem éppen angyali körzeteit, hogy diplomatikusan – értsd, pátoszi „ki a faszagyerek” fenyegető dumával, és szájba helyezett pisztolycső sugalmazásával – behajtsa a sápot a környék bandáitól. A kartell játszmáiba azonban belepiszkít egy régi-új fenyegetés, Conejo (Jose Conejo Martin) képében. Elkezdődik a harc az uralomért, ami próbára teszi David értékrendjét. 

David Ayer jól tudja megragadni a bűn miliőjét:

na, nem a Brightra, hanem a Kiképzésre és Az utolsó műszakra gondolok. Előbbi a millennium környékének egyik legjobb akció-thrillere, utóbbi pedig az előző évtized egyik üdítő meglepetése, dokumentarista krimi-dráma. A rendező a kifejezetten ügyes Harag és az eszméletlenül félrement Öngyilkos osztag után most visszatért az utcákra, ahol a törvény ismeretlen fogalom, legalábbis a szó jogi értelmét tekintve.

A bűnszervezetek érdekei diktálnak LA-ben. David és Creeper szorgos szakmunkásként végzik a dolgukat, gyilkolnak és rendet tesznek. A városi közeget nyersen és erőszakosan tálalja az író-rendező, amit igazán hangulatossá varázsol a kép- és zenevilág, így a The Tax Collector e tekintetben nem okoz csalódást. Eztán jön viszont a feketeleves.

Los Angeles lakosaiból semmit nem látunk – egyetlen olyan civil sem sertepertél az utcákon, akinek ne lenne köze a bűnös ügyletekhez, és már-már az abszurditás határát súrolja, hogy csakis rosszarcú latinókból áll a népesség. Ráadásul Daviden kívül – aki családjához fűződő szeretetét és lojalitását, emberségességét több ízben is bizonyítja – egyetlen szereplő sem rendelkezik egy fikarcnyi árnyalattal a személyiségét illetően.

Nincsenek kasztok, nincsenek megkülönböztető jegyek, minden egyes karakter következetesen egy hibás töltőtollból kispriccelt tintapaca, ami találomra zuhan és folyik szét a papíron.

Annyira egydimenziós személyekről van szó, hogy a gengszterfilm egyik legjellemzőbb toposza, a morális ellenpólusként a gengszter számára ultimátumot adó feleség sem jelenik meg benne. Persze létezik és egy csomó nyálas, kizárólag expozíciós jellegű párbeszédet vált Daviddel, de Alexis (Cinthya Carmona) tulajdonképpen magasról tesz arra, hogy férje a családi egzisztenciát kockáztatja évek óta.

Ha már a párbeszédet említem, itt közbe is szúrnék egy kis szőrözést, ami messze nem a legnagyobb problémáról rántja le a leplet. Érdemes megjegyezni, hogy a szövegkönyv olyan összetettséggel, mélységgel, kreativitással és természetességgel bír, mint egy első osztályban folytatott, retorikailag helyes vita; „– Ez a sorsod. – De nem akarom. – De igen. – De nem. – Mondom, hogy igen. – De akkor sem”. Bár túlzásnak tűnhet, mégsem eszközöltem benne nagy csúsztatást. A film ezzel az epikus és megindító dialógussal summázza a predesztinált és a saját kézzel kovácsolt sors dilemmáit, az atyai örökség terhét, a jó és a rossz közti döntés nehézségét és szükségességét. Merthogy valami ilyesmiről akarna szólni. 

A The Tax Collector olyan, mint egy kisiskolás fogalmazás, amire ötöst ad a tanár néni, mondván milyen egyedi és felnőttes, de valójában tudja, hogy a benne rejlő minden szót a nagyoktól hallotta.

Michael Corleone előbb megremeg édesapja hagyatékától, a valós és az érdekcsaládjához való lojalitás összeférhetetlenségétől, majd megismerjük a sorsát, mint az atyai örökséget. De ennek átéléséhez szükség volt egy drámai, többrétegű forgatókönyvre, ami teret enged a családi viszonyok formálódásának, valamint a korszak legtehetségesebb embereinek. Bár Bobby Soto maximálisan igyekszik a legjobbját nyújtani – az azért kristálytiszta, hogy nem egy Al Pacino. Ahogy az is, hogy a történet nem egy több szempontból is interkulturális, romantizált ballada – csupán homály.

David Ayer azonban nem az írásával, hanem a rendezésével veri be az utolsó szöget filmje koporsójába. 

Az érem egyik oldala, hogy a The Tax Collector agyonstilizált. Vannak itt akciókamerához (pl. GoProhoz) hasonló felvételek, neonfényezett, sötét tónus, szuperlassított golyózápor, indokolatlanul magasra spriccelő vér, horrorba illő ember- és állatáldozat, kórusban kántált miatyánk, kosztümös szuperkatona, random brutalitás (kocsiból aszfalton smirglizett emberi arc, bizarr fétis a különböző tárgyakkal bezúzott koponyákhoz), Skype-kivégzés, gengszterrap, és persze szadista Shia LaBeouf. De a legfárasztóbbak mégis az agyonhasznált flashbackek, ami már az érem másik oldala. A kisebb baj akkor van velük, amikor hangulatfestő funkciót látnak el. A nagyobb pedig akkor, amikor érzem, hogy a készítő hikomatnak gondol engem, mint nézőt, aki képtelen egy pofonegyszerű jelenetet önállóan értelmezni.

David Ayer pontosan azt csinálta a The Tax Collectorral, mint az Öngyilkos osztaggal, és a film amiatt nem működik, ami miatt a kutyát sem érdekli, hogy létezik-e az Ayer Cut – a rendező egy izgalmas koncepciót próbált egyedivé tenni, de oly erőszakosan, hogy belegebed. Komoly témákról szeretne beszélni vagány szó- és eszközhasználattal. Ez a mentalitás viszont arra enged következtetni, hogy a film lelke naiv és kezdetleges, mint egy gyermeké. 

Avatar

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya