Chris Pratt és az Amazon filmje, A holnap háborúja (The Tomorrow War) épp csak felmutatja a sci-fi díszleteket: a sztorit akár nagyapánk idejében is írhatták volna. Egyszeri akciónak azért elmegy.
Kétféle film létezik a sci-fin, e leginnovatívabb, legfantáziadúsabb műfajon belül. Az egyik igyekszik előrehaladni, új kérdéseket feltenni, új válaszokat kínálni és újfajta módon kapcsolódni jelen világunkhoz (bár mindig hozzá kell tennem: a mozifilmek általában még e nemes szándékkal is jócskán az irodalom mögött kullognak).
A másik A holnap háborúja-féle: amelyik csak fogja a sci-fi díszleteit és lezavar velük valami tökhagyományos alzsáner-sablont. Az időhurkot, a csillagközi űrutazást vagy – esetünkben – a védekező földi háborút egy támadó aliencsorda ellen.
A holnap háborúja készülhetett volna a múlt század első harmadától kezdve máig bármikor:
a látványtechnika, a forgatókönyvi elvárások, a vágások ritmusa ugyan 21. századi, de a tartalom rémesen nem az. Ha novella lenne és be kellene illesztenem a VanderMeer házaspár hatalmas The Big Book of Science Fiction kötetébe, ami a sci-fi kezdeteitől mutatja be az adott időszakokat legjobban jellemző darabokat, odaillene akár a negyvenes évekbe is.
A találó angol kritikai kifejezés erre a „derivative”. Az a derivatív film, amelyik minden elemét máshonnan koppintotta és amelyik nem fektet kreatív erőfeszítést semmi új létrehozásába.
Persze, hogy nem ez az egyetlen kritikai szempont. A film célja: élvezhető katonai akciófilm lett A holnap háborúja? Aha, elmegy. A sztori kezdetén egy veterán amerikai katona (és jólelkű családapa) kerül egy olyan háborúba, ami harminc évnyire a jövőben játszódik és az emberiség kipusztulásával fenyeget; a háborút idegen lények ellen vívják jórészt közelharcként (wtf – már megint hova tűnt, mondjuk, a tengeri tüzérség? megették a szörnyik az összes Arleigh Burke rombolót?), tehát akció akad éppen, a robbanás előtt pár méterrel szaladgálós csoportképekkel együtt.
A színészek? Vállalhatók.
Chris Pratt furán megmerevedett Űrlord szerepében: a Marvel-univerzum filmjein (és a Jurassic World-filmeken) kívül eddig nem volt jelentős szerepe, holott nem csak ismert, hanem jó színész is; ez itt is látszik, de azért aligha ez a félig sikerült rétegfilm fogja meghozni számára az áttörést. (Egyébként produceri szerepet is vállalt A holnap háborújában, tehát beleszólása is volt a filmbe.) J.K. Simmons, Yvonne Strahovski és a többiek sem rontanak az élményen.
A látvány pedig monitoron erős B-kategória (hihető effektek, kidolgozott idegen lények, kevés nyilvánvaló hiba), de határozottan nem hiányzik neki a mozivászon.
A holnap háborúja első fele megtévesztően ígéretes. Ameddig csak dobálja fel az ötleteket – személyes konfliktusok, családi dráma, a Központi Ötlet: az időutazás, no és persze a katonai helyzet –, addig örvendhetünk a jó (ha nem is új) felvetéseknek és a kérdések színvonalas kivitelezésének; a családi jelenetek és az érzelmek is működnek, az első harci szituációk valóban idegfeszítőek, a karakterábrázolás (legalább a főszereplők esetén)
kezdetben még fölötte áll az elvárásoknak.
Csak a film második fele laposodik el: a válaszok és megoldások. Ahol csavarosabb kifejtésre számítanánk, a forgatókönyv a legegyszerűbb utat választja. Ahol izgalmasabb konfliktusokat sejtenénk, azt megoldja egy-egy félperces párbeszéddel. Az időutazás paradoxonjaival nem foglalkozik, meg sem említi a lehetséges problémákat; nem fejthetem ki őket, mert erős spoiler lenne – de vajon ugyanaz a személy tényleg ugyanaz marad a lehetséges jövőkben? Minden témára, amit A holnap háborúja felvet, jut néhány sokkal átgondoltabb film, ami korábban már érdemben, behatóan foglalkozott vele (időeltolódás családi keretben és érzelmi következményei: Csillagok között, védekező háború invazív faj ellen körülbelül kortárs technológiával: A holnap határa, militarizált társadalom az iménti következtében és az ő bajai: Starship Troopers, apa-fia kapcsolat végletesen megromolva, kihatással a világ sorsára: Ad Astra, kényszerűen hőssé váló közember sci-fi háborúban: egy tucat cím, időutazás és paradoxonjai: sok tucat cím); ehhez képest csalódás, hogy
A holnap háborúja elhanyagolja a sci-fi fejlődését és bemutat egy kövületszerűen alapvonalas, ó-sci-fi történetet.
Még a karakterek is kilapulnak a film végére, beszorulva a kényszerű forgatókönyvbeli döntések satujába; nem fejlődnek, inkább csak lefarag róluk a film minden, kezdetben még ott lévő emberi kételyt, minden valódinak ható rezdülést.
Még e hibákkal együtt is felkelthetné A holnap háborúja legalább a „military science fiction” rajongóinak érdeklődését, azonban sajnos az ebbe az alzsánerbe való besorolás sem igazán stimmel: ha futurisztikus háborúért néznéd a filmet, ne tedd. A holnap háborúja kortárs hadseregeket vonultat fel – mai fegyvereket és felszerelést, szervezetet, taktikákat, zsargont –, még akkor is, ha a fantázia birodalmába tartozó ellenséggel szemben teszi. Semmiképp se úgy „military science fiction” A holnap háborúja, ahogy a sokkal-sokkal kiválóbb A holnap határa, a Feledés, vagy akár a Starship Troopers.
Utóbbi lenne egyébként a film legközelebbi rokona. Csakhogy míg a Starship Trooperst sokan tartják az alzsáner (és problémái) titkos paródiájának, és így sokan tulajdonítanak neki jóval több intelligenciát, mint ami első látásra nyilvánvaló, A holnap háborúja esetében nem merül fel a vita. A holnap háborúja butus és egyértelmű és nincsenek rétegei;
nem hagyma, mint a Troopers, hanem félig főtt krumpli.
A holnap háborúja rendezője, Chris McKay, a Lego Batman film rendezője volt (ott se voltunk elájulva); ez az első élőszereplős filmje. Karrierindításnak kétségesen sikeres: bár nem könnyű dolog bármit is megjósolni az igen sebes átalakulásban lévő streaming-piacon, mégis nehezen képzelem el, hogy ez a nem túl jól sikerült, erősen rétegfilmnek számító, moziban elérhetetlen darab behozná az Amazon által befektetett 200 millió dollárt – sejthetően ugyanis ennyiért vette meg a stúdió a filmet az eredetileg gyártó Paramounttól, hogy aztán az Amazon Prime Videón keresztül tegye kizárólagosan elérhetővé.
De ha egyetlen dolgot tanulhatunk A holnap háborújából (már azon túl, általánosságban, hogy „így ne rendezz sci-fi háborús filmet”), az az, hogy a jövő a jelenben megtett, kellően agresszív lépések nélkül kiszámíthatatlan veszélyeket tartogat. És az Amazonnak van annyi pénze, hogy ne fájlaljon egy bukást. Végső soron ez a film is csak ágyútöltelék a rajta jócskán túlmutató konfliktusban: a streaming platformok felemelkedésében, úgy, mint saját, szegény civil besorozottjai a jövő háborújában.
