A címében többet ígér, így pedig csalódás a The United States vs. Billie Holiday, amely csak hagyományos életrajzi filmként értelmezhető, és kizárólag Andra Day elképesztő alakítása miatt lesz emlékezetes.
Billie Holiday neve hazánkban valószínűleg kevesek számára mond valamit, pedig ő volt a születő jazz korszakának egyik legismertebb énekesnője. A zeneművészet képzeletbeli történelemkönyvében ugyanazon az oldalon találkozhatnánk vele, ahol Ella Fitzgerald vagy épp Louis Armstrong neve bukkanna fel. Névről talán még hazájában is kevesen ismerik, hangja azonban annyira karakteres és egyedi, hogy bizonyára sokkal többeknek ismerősen cseng.
Életének történetében nem csak a zene jelent meg nagy hangsúllyal, hanem a drogok, az erőszak és az állami elnyomás is. Utóbbi egy dalnak volt köszönhető. A Strange Fruit ugyanis egy lincselésről mesél, amelyben az áldozat egy afroamerikai férfi volt. A rendkívül erős szöveg miatt a kezdődő hidegháború nyomán az önmagából kivetkőző, paranoid hajlamú amerikai rendőri erőszakszervek – élükön az FBI-jal – felbujtónak ítélték a nőt, ezért megpróbálták ellehetetleníteni Holiday karrierjét. Ennek egyik eszköze az volt, hogy kábítószerrel való visszaélés miatt perbe fogták, és letöltendő börtönbüntetésre ítélték.
A The United States vs. Billie Holiday ezt a boszorkányüldözést mutatja be. 1947-ben kezdjük el követni Billie Holiday (Andra Day) történetét, amikor megkörnyékezi Jimmy Fletcher (Trevante Rhodes). A férfi az FBI beépített ügynöke, és egyben az egyik első feketebőrű, aki a szervezetben teljes jogú ügynöki álláshoz jutott. Jimmy kezdetben elhiszi, hogy a drogok elleni küzdelemben a sikerhez szükség van arra, hogy Holidayt elítéljék. Később azonban egyre inkább világos lesz számára, hogy főnöke, Harry Anslinger (Garrett Hedlund)
valójában inkább társadalompolitikai okokból akarja elhallgattatni az énekesnőt.
Lee Daniels egy több mint kétórás opusban másfél évtizedet felölelve mutatja be Holiday történetét. Ebben csak az egyik elem a boszorkányüldözés, és talán nem is a legérdekesebb. Legalább akkora hangsúlyt kap az énekesnő viszonya a heroinnal és különböző férfiakkal. Közülük is kiemelten fontos John Levy (Tone Bell), az énekesnő menedzsere, aki gyakran verte őt. Visszaemlékezéseken keresztül megtudjuk azt is, hogy milyen szörnyű gyerekkora volt Holidaynak – gyakorlatilag egy bordélyházban nőtt fel, 10 éves korában pedig erőszak áldozata lett.
Mindez papíron remekül hangzik, azonban a The United States vs. Billie Holiday nem tud kiteljesedni. Érdekes módon ennek legfőbb oka a gyenge rendezés. Lee Daniels rendkívül népszerű a tengerentúlon az afroamerikaiak körében, kifejezetten elismert rendezőként tekintenek rá. Egyrészt a Szörnyek keringője miatt, amelyet producerként felügyelt, és juttatott el Oscar-díjig, másrészt a Precious – A boldogság ára miatt, amelyet már rendezőként is jegyzett, és szintén Oscar-díjat szerzett vele. A kritikai sikereken kívül két népszerű alkotást jegyez még: A komornyikot, amely hatalmas anyagi siker volt Amerikában, valamint az Empire című sorozatot, amely a tízes évek közepén rekordnézettségeket produkált az egyik kereskedelmi tévécsatornán.
A felsoroltak mind jó filmek vagy sorozatok, de igazából egyik sem kiemelkedő, és erényeik sokkal inkább a remek színjátékban vagy az érdekes alaptörténetben merülnek ki, semmint a kimagasló rendezésben. Sőt: igazából mindegyik lehetett volna jobb is egy erősebb szerzői jegyekkel vagy fantáziadúsabb eszközökkel operáló direktor kezében. És ez pontosan így van a The United States vs. Billie Holiday esetében is.
Tulajdonképpen azt is mondhatnánk: a film Lee Daniels ellenére is aránylag jó.
Két tekintetben is megnyilvánul a rendező gyengesége: félelmetesen rossz a vágás, és nincs fókusza a történetnek. A vágás igazából nem úgy rossz, mint a zsebpénzből forgatott amatőrfilmeknél, ahol bennmaradnak hibák a filmben. Hanem az átkötésekre használt rendezői koncepció téves. Konkrét példa, amikor vágóképekkel mutatja be a rendező az idő múlását, azonban a betét után feliratozza az évszámot – a kettő együtt fölösleges és zavaró. A történet szétesése részben ebből fakad: az erős jelenetek szinte egymástól független entitásokként jelennek meg a filmben, alig kapcsolódnak össze. A karakterekkel kapcsolatban pedig visszatérő érzésem volt, hogy mintha valamit kivágtak volna – elmaradt ugyanis a szereplők bemutatása, felvezetése.
Márpedig a The United States vs. Billie Holiday sokat markol – polgárjogi mozgalmak, nőket érő erőszak, jazz, drog, szerelem –, de egyik témát sem sikerül megfognia. Jimmy Fletcher karaktere például egészen érdekes, és sokáig ő tűnik a főszereplőnek (még az anyját is megismerjük), de aztán valahogy elveszik a jelentősége. Pedig a karakter ellentmondásai szinte teljesen leképezik Bill O’Neal figuráját a Judas and the Black Messiah–ból (ő a címben megemlített Júdás): az az afroamerikai archetípus, aki a fehérek kegyeit keresve fordul kisebbségi társai ellen. A játékidő első harmadában kapott fókusza pont azért volt nagyon érdekes, mert ez egy visszatérő toposz lett a poszt-BLM (vagyis a Black Lives Matter utáni) afroamerikai filmművészetben – megjelenik például Sam Cooke karakterén keresztül a One Night in Miamiban is. De aztán ez a szál elhalványul, leegyszerűsödik, majd kiüresedik, így viszont semmit nem tesz hozzá ahhoz a diskurzushoz, ami napjainkban a szemünk előtt zajlik a felsorolt filmeken keresztül az afroamerikai társadalomban.
A gyenge rendezés ellenére a The United States vs. Billie Holiday mégis emlékezetes marad Andra Day elképesztő alakításának köszönhetően.
Életrajzi filmekben eljátszani a címszereplőt hálás szerep Hollywoodban – az utóbbi két évben Renée Zellweger és Rami Malek is ezzel nyertek Oscart. Voltaképpen a The United States vs. Billie Holiday pont olyan súlyú, mint a Judy vagy a Bohém rapszódia – csak épp ezeknél többet ígér. Színjátékot veszélyes összehasonlítani, most mégis vállalom a kockázatot: Andra Day jobb alakítást nyújt, mint Malek vagy Zellweger. Rettentően erős a jelenléte vásznon, keményebb, karakteresebb, hangosabb és bátrabb, mint Oscar-díjas kollégái.
Gyakorlatilag a színésznő végzi el a munkát Lee Daniels helyett: gazdag és bevállalós játékával hangosabban áll ki az igazságtalanságért, mint maga a film. A rendező olykor maga is elveszik a színjáték gyönyörében, néha percekre ott ragad a kamera Day arcán (köhömm, vágás, ismét csak). Ha ehhez hozzávesszük, hogy Andra Day-nek gyakorlatilag ez az első színészi munkája, akkor még erősebb az élmény, hiszen egy tehetség születésének és kivirágzásának első pillanatát láthatjuk. Az ő felfedezése miatt pedig a The United States vs. Billie Holiday bűnei is jobban megbocsáthatók.
