Kritika

Kis költségvetésű lovecrafti pokol – The Void

A kanadai Astron-6 csoportosulás két prominens tagja, Jeremy Gillespie és Steven Kostanski, legújabb filmjében, a The Voidban mélyen belemerül a ’80-as évek vérrel és zsigerekkel töltött bugyraiba.

Az alkotópáros már előző, Manborg (2011) című munkájával is a ’80-as évek horrorjainak világát idézi, ám az legújabb filmjükhöz képest csak felszínkapargatásnak hat.

„A The Void már kezdő képsoraival üresjáratoktól mentes, brutalitásban gazdag 90 percet ígér a nézőknek.”

A bevezetésben látható hajtóvadászat során két fegyveres üldöz egy fiatal párt. A lányt hátba lövik, azután felgyújtják. A fiú egyenesen az őrszolgálatot teljesítő Daniel Carter rendőrautója elé rohan, aki egy közeli, különböző okokból szinte teljesen üres kórházba szállítja.


Daniel élete legunalmasabb estéjére számított, de rövid felvezetés után egy Carpentert, Cronenberget és Lovecraftot idéző rémálom közepébe csöppen, ahol fehér lepelbe öltözött szekta veszi körbe a kórházat, aminek a hátsó lépcsője konkrétan a pokolba vezet. Cronenberg olyan bio-horrorjaitól, mint a Porontyok (1979) és A légy (1986), Carpenter A dolog (1982) című klasszikusán keresztül egészen a sci-fi horrorig jutnak el az alkotók. Kétségtelenül szép ív. Kicsit Joss Whedon Ház az erdő mélyén (2011) című agymenését juttatja eszembe: vedd elő kedvenc horror klasszikusaid és dolgozd össze őket egy filmmé. Persze Whedon a műfaj egészen más területén, egészen más stílus- és hangulatvilágban utazik, és jóval távolabb álló elemeket is integrált filmjébe. Ezzel a szemben a The Void határai nagyon precízen, mondhatni jól nevelten lettek kijelölve.

Minden egyes képkockán jól látszik, hogy az alkotók, amint lehetőségük nyílt, kibelezték a közeli videotéka horror részlegét, és később is elszántan bővítették  ismereteiket e téren. A korszak és a műfaj szerelmesei szeretni fogják az odafigyelést – hozzáértően omlanak a belső szervek és ömlik a vér. Az atmoszféra pedig beszippantja a nézőket, a történetszövés időnkénti zökkenőivel együtt is. A The Void  azonban valószínűleg aprólékos műgonddal elkészített kézműves-szörnyeiről lesz a legemlékezetesebb. Nincs az a digitális effekt, amivel el lehetne érni ezt a hatást.

Sajnos a karakterépítés fele annyira sem sikerült jól, mint a korábban említett Whedonnak. Ebben a zsánerben ugyan jól működnek a felskiccelt figurák, ám a The Void esetében pár vonallal több jót tett volna a feszültségnek. (Néhány karakter előbb ér csúnya véget, mint hogy kb. megjegyezhetnénk a nevét.) Ráadásul a leginkább kidolgozott főszereplőt alakító Aaron Poole esetlen színészi játéka még tovább ront az összképen. A szereposztással kapcsolatban egyébként jelentősebb pozitívumot – valószínűleg a Twin Peaks rajongók nagy örömére – csak a korábban Windom Earle-t megformáló  Kenneth Welsh alakításával kapcsolatban lehet említeni.

A The Void végeredményben hozzáértéssel felépített, kis költségvetésű, vér- és zsigerlabirintus, túlvilági szörnyekkel, kígyózó belekkel és rajongói odafigyeléssel. Utóbbiból sajnos az emberi karakterek számára nem jutott annyi, mint a szörnyek megjelenésére. Ezzel együtt is: aki szereti a  ’80-as évek horrorjait, semmiképpen ne hagyja ki! A retró most amúgy is menőbb, mint valaha!

Mlinárik Mariann

Mlinárik Mariann az ELTE-n szerzett MA diplomát filmelmélet és filmtörténet, illetve történelem szakokon. Érdekli a streaming platformok világa. Szívesen készít interjúkat. Szabadidejében fotózik, néhány képe az oldalon is látható.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés