Fókuszban Kritika

Aki kitáncolt a rendszerből – The White Crow – Rudolf Nurejev élete

A balett olyan az oroszoknak, mint az NBA az amerikaiaknak. A Szovjetunió lakosainak sokáig a tánc (és a torna) jelentette az egyetlen kiugrási lehetőséget a mélyszegénységből. Ralph Fiennes a The White Crow rendezői székében ülve a balettvilág örök lázadója, Rudolf Nurejev példáján keresztül mutatja be a kelet-európai művészek politika által behatárolt sorsát.

A The White Crow nem egy klasszikus életrajzi film, végképp nem egy egyszerű tisztelgés a táncos előtt, aki legendává nőtte ki magát. Ezt a feladatot a film alapjául szolgáló Julie Kavanaugh 2007-es könyve, a Nureyev: A Life már elvégezte. David Hare forgatókönyve (aki A felolvasóval annak idején Oscar-jelölésig jutott) és Ralph Fiennes rendezése gond nélkül túllép a sematikus biopic formulán. Céljuk érdekében – hogy Nurejeven keresztül betekintést nyerjünk a hatvanas évekbeli Szovjetunió politikai és társadalmi rendszerébe – szortíroztak kicsit a biográfiában. A balettművész nemi identitásáról, betegségéről, haláláról, elszigeteltségéről (mi sem bizonyítja jobban, hogy nem volt épp társasági típus, mint a tény, hogy vett egy lakatlan szigetet egyedül meghalni) szó sem esik.

Fiennes a táncos három életszakaszát mutatja be: gyerekkorát Ufában, tanulóéveit Leningrádban és első nyugati turnéját. Ennél fogva azoknak az időszakoknak leszünk tanúi, amelyek során

Nurejev fokozatosan szembesül a Szovjetunió lehetőségeivel és korlátaival, eszméivel és hatalomtól függő, politika által befolyásolt művészetével.

Utóbbi jelenség ellen minden porcikájával tiltakozik nyugati turnéja során párizsi ismeretségeket köt, szenvedéllyel beszél a nyugati művészetekről, a szovjet eszmékkel pedig leplezetlenül szemben áll. És ez a turnékra őt elkísérő KGB-sek figyelmét sem kerüli el.

A The White Crow tetőpontja kétségkívül a Nurejev legendássá vált disszidálását bravúrosan bemutató reptér-jelenet, amely során a KGB-ügynökök elfogják Nurejevet, hogy visszaküldjék Moszkvába – ami pedig a (politikai) halálos ítéletét jelenti. Egészen eddig a pontig a film maga a fokozatosan felépülő vihar előtti csönd, hogy aztán az utolsó negyed órában

összesűrítve érezzük az egyéni döntés súlyosságát és a politikai rendszer fojtogató teljhatalmát.

Minden egyes másodperc izzasztó és feszült, mivel egyértelművé válik, hogy az ebben a pillanatban meghozott döntés egy életre szól – nemcsak Nurejev és családja életét, de az egész balettvilágot felbolygatja majd. Az egész politikai rendszer feszültségét magába sűrítő jelenet nyers bemutatása során nincsenek túlstilizált elemek, drámai lassítások, mégis olyan érzetet kelt, mintha egy thriller különösen feszült csúcspontját látnánk.

A 2018 végén bemutatott Nureyev: All The World His Stage című dokumentumfilm leporolta a Nurejevről készült, fiók mélyére süllyesztett archív felvételeket, amelyek a „balettvilág pop-ikonját” agresszív, már-már kegyetlen figuraként tüntetették fel. A The White Crow sem szépítgeti Nurejev alakját: emberileg nem teszi szimpatikussá, ugyanakkor lázadó szabadságharcosnak ábrázolja. Vegyük például a film vérfagyasztó jelenetét, mikor Nurejev nagyjából húszévesen kiküldte a ’hatalom képviseletében jelen lévő’ megfigyelőt a próbáról, mert addig nem volt hajlandó táncolni, amíg ő a teremben van. És talán ez a kis allűr festi a leghitelesebb képet Fiennes Nurejevéről:

nem érdekli a politika, viszont mindig szembeszegül azzal, aki a hatalom képviseletében a művészetet és a művészeket korlátozza.

Tulajdonképpen csak az érdekelte, ami a saját szakmai előbbre jutását szolgálta, a bájcsevejek és felesleges udvariaskodások lépcsőfokait minden más helyzetben átugrotta – mégis volt ebben a nyers, maszk nélküli társadalomellenességben valami szerethető, valami vonzó. Ahogyan egy párizsi barátja, Clara Saint (Adèle Exarchopoulos) Nurejev egyik kirohanása után fogalmaz: „Megbocsátom neked, hogy te vagy a legönzőbb ember, akivel valaha találkoztam.

A férfi nárcisztikus és rettentően ambiciózus karakterét kitűnően hozza az ukrán származású Oleg Ivenko, akinek köszönhetően (lévén a Tatár Állami Akadémiai Operaház és Balettszínház vezető táncosa) nem volt szükség sem archív felvételekre, sem dublőrre a táncjeleneteknél. Ivenko ráadásul azon túl, hogy napjaink kiemelkedő balett-táncosa, fizikumában, külsejében, mozgásában és technikájában is szinte tökéletes mása az „eredetinek.”

A főszereplőn túl sem lehet panaszunk a szereplőgárdára. Ralph Fiennes a nagy tiszteletben álló balettmester, Alexander Pushkin bőrébe bújt, aki fontos szerepet játszott Nurejev életében, hiszen ő figyelt fel elsőként a fiatal fiú tehetségére – és talán ő volt az egyetlen, akinek sikerült Nurejev tiszteletét kivívnia. Ugyanakkor ez mégsem egy méltóságteljes szerep: Pushkin felesége már a kezdetektől különösen nagy figyelmet szentelt Nurejevnek, ám ami anyáskodó gondoskodásnak és tehetséggondozásnak indult, szép lassan titkos viszonyba fulladt. Ez persze a szakma óriásának számító, ám a magánéletben fejét a homokba dugó, megalkuvó Pushkin figyelmét sem kerülte el. Így

a (rendszer által) megtört és inkább mindent csöndben tűrő balettmester szemet hunyt az eset felett, a ’mintha mi sem történt volna’ elvét választva.

A balettvilág James Deanjeként és feketebárányaként ismert, híres-hírhedt Sergei Polunin (nemrégiben tetoválásaitól zengett a sajtó – mellkasán Putyin, bal karján Joker díszeleg) Nurejev szobatársát, Yuri Szolovjevet alakítja. Az akkoriban Nurejev-kaliberű balett-táncos azonban Oroszországban maradt, de őt is elkezdte üldözni a KGB, mígnem 36 évesen öngyilkos lett. Bár a The White Crow Nurejevet helyezi a középpontba, és az ő szemszögén át látjuk az egykori Szovjetunió működését, az az ellen való lázadást, majd a disszidálást – de itt van ez a két figura, Pushkin és Szolovjev:

a rendszerben maradtak és az az által megnyomorítottak, mintegy az „eltiportak prototípusai.”

A Carlos Acostáról szóló Út a királyi Operába című filmhez hasonlóan a The White Crow is elfogultság nélkül, hibáival együtt örökít meg egy olyan balett-táncost, akinek életét és döntéseit a külső hatások – legyen az szülői vagy politikai nyomás – fényében ismerjük meg. Mindkét esetben nyilvánvalóvá válik, hogy a tánc szenvedély, örömforrás, kifejezőeszköz, adrenalinlöket, és semmihez sem foghatóan gyönyörű jelenség és érzés, minden fájdalmával és vele járó áldozatával együtt. De vannak, akik számára a tánc, minden itt felsorolt romantikus vonulata mellett, elsősorban túlélési lehetőség, vagy még inkább: kiút.

Németh Míra

Németh Míra

Németh Míra 2019-ben csatlakozott a Filmtekercs csapatához. Miután látta az Amélie csodálatos élete című filmet, 12 évesen dönött úgy, hogy filmekkel fog foglalkozni. Azóta „mindenevő”: szerzői filmeket, blockbustereket, dokumentumfilmeket egyaránt szívesen fogyaszt, különösen kedveli a sajátos rendezői szemléletet, az abszurd humort és a társadalomkritikát a filmekben.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..