Fókuszban Kritika

Kései lázadás – A férfi mögött

Meddig tűrheti egy nő, hogy megaláztatásban és hazugságban teljen az élete? A tévédráma ízű A férfi mögött (The Wife) Glenn Close karizmatikus jelenléte miatt válhatott miniszenzációvá.

A cikk spoilert tartalmaz.

A férfi mögött az irodalmi világban játszódik, de könnyen általánosítható a témája: néha kiderül, hogy egyes alkotások mögött más áll, mint akit tisztelünk miatta. Mi, magyarok különösen jók vagyunk abban, hogy számon tartsuk, „valójában” mely honfitársunknak köszönhető egy-egy találmány, szellemi produktum. Abba viszont ritkábban gondolunk bele, ilyen esetben mit érez a tényleges alkotó, és mit az, aki learatta helyette a babérokat. A nem túl ismert svéd rendező, Björn Runge filmje ennek árnyalására tesz kísérletet, hiszen filmjében egy negyvenéves házasság kerül veszélybe, amikor a férjet

irodalmi Nobel-díjjal jutalmazzák amiatt, ami titokban a feleség munkája.

A Meg Wolitzer bestsellerén alapuló film párkapcsolati dráma, amelyben a díjazás az a szikra, amely fellobbantja az évtizedek óta elhallgatott, eltemetett sérelmeket. Joan (Glenn Close) egész életében némán tűrte, hogy a világ férjét, Joe-t (Jonathan Pryce) ünnepelje irodalmi szenzációként, miközben szellemíróként ő alkotta meg a regényeit. A stockholmi utazás hatására azonban rádöbben, kapcsolatuk végig méltatlanul kizsákmányoló, elnyomó és egyenlőtlen volt, noha a felszínen teljes köztük a harmónia. A filmben flashbackekben tárul fel kettejük megismerkedése, illetve kapunk magyarázatot arra is, miért alakult ki közöttük ez a „munkamegosztás” – amire egyébként a két fél hasonló hangzású neve, Joan és Joe is szépen utal.

A férfi mögött lassanként komorodik el, ám gyengekezű rendezése miatt a szerteágazó problematika nehezen átélhető. Björn Runge utalásokkal, elhallgatással építkezik, azonban kevés az igazán intenzív jelenet a filmjében. Csak a Golden Globe-díjra jelölt Glenn Close játéka csillantja meg a történet mélységeit, de lényegében kibontatlanul marad az érzelmi oldal: a nagy összecsapások színpadiasak, a motivációk homályban maradnak. Izgalmas kérdés például, hogy az egész csalást a könyvkiadói szakma szexizmusa és előítéletessége váltja ki a hatvanas években (női szerzőket nem hajlandóak kiadni, ellenben egy zsidó sztárszerző jól jönne) – ez viszont csak egy apró epizódból derül ki, a szereplők nem reflektálnak a helyzetre.

A film szerint tulajdonképpen Joe bűne az, hogy a kezdeti elbitorolt sikerek után fejébe száll a dicsőség, és később – a kedvezőbb társadalmi feltételek elérkeztével – nincs ereje arra, hogy bevallja az igazságot a közvéleménynek. Az egyre negatívabb színben feltűnő férfi viszont nem hordozza az ókori tragédiák hübriszét, csupán kisszerű, nárcisztikus alaknak bizonyul – arra pedig nem kapunk magyarázatot, a méltatlan bánásmód ellenére mit szeret benne Joan,

miért nem lépett ki korábban a kapcsolatból.

A férfi mögött ugyan tartogat fordulatokat, de meglepetéseket nemigen. Összességében egy tévédráma szintjén mutatja be egy idősödő nő öntudatra ébredését. Így a film legnagyobb értéke Glenn Close játéka. (Bár a film már tavaly végigjárta a fesztiválkörutat, csak idén augusztustól mutatták be a mozikban állítólag azért, hogy a színésznő Oscar-esélyeit növeljék). Glenn Close van annyira karizmatikus színésznő, hogy magára vonja a figyelmet minden megjelenésekor – és ezt szerencsére a film is jól kiaknázza. Érdekes pillatatok például, amikor Joe diadalának pillanataiban Joan többször magára marad, viszont a kamera akkor is rá koncentrál, amikor senki más. A dráma nagy része tulajdonképpen Glenn Close arcán bonyolódik, az ő reakciói nyomán kezdhetjük sejteni, hogy ez a házasság kellemetlen titkokat rejt.

Mellette a film csupán metaszinten rejt izgalmakat: ugyanis a házaspár fiát Max Irons, Jeremy Irons fia játssza – a szerep szerint ő ugyanazt a szakmát űzi, mint az apja, viszont az ő árnyékában, kevésbé sikeresen. A bátor, önreflexív szerepvállalás ugyan nem győz meg arról, hogy Max Irons jó színész, de érdekes megtudni, hogy ezzel talán ő is tisztában van.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás. Újságíróként dolgozik több médiumnál. A Papírfény rovatot vezeti. gyongyosililla@filmtekercs.hu

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..