Peter Jackson dokumentumfilmje a mozi rendkívüli teljesítménye. Az Akik már nem öregszenek meg (They Shall Not Grow Old) dicsőítésre méltó, korszakos alkotás, egy saját témájában tökéletes film.
Ha csak annyit mondunk, hogy az Akik már nem öregszenek meg méltó megemlékezés az első világháború résztvevőiről, már az is súlyos kijelentés. Hiszen ugyan mi lehet méltó a négy év keserves vérfürdő, a milliós nagyságrendű áldozat emlékéhez? Semmi, ami kevesebb, mint korszakos remekmű. De Peter Jackson filmje az.
Az Akik már nem öregszenek meg körüli – megérdemelt – hírverés elsősorban arról szól, hogy Peter Jackson és a Weta csapata (amely A Gyűrűk Urán, az Avataron és A hobbiton is dolgozott, számos egyéb film mellett) milyen elképesztő technikával frissítette fel a korabeli felvételeket. A dokumentumfilm kicsi, fekete-fehér, rángatózva mozgó, szemcsés, gyakran életlen felvételekkel indul; a filmtechnika hajnalának megmaradt emlékei ezek, és nagyon távolinak, nagyon valószerűtlennek hatnak. S aztán egy jelenetben kinyílik a kép: teljes vászonnyira nyit; színeket kap; kiélesedik; eltűnnek a szemcsék… és elénk tárul a huszadik század elejéről származó filmfelvétel csaknem úgy, mintha ma vették volna fel.
A hatás megdöbbentő, szövegben csaknem leírhatatlan. Nem kevesebb, mint varázslat.
Ugyan messze nem hibátlan, hiszen a filmnyersanyag torzulása, a hibás vagy elveszett fókusz még mindig érezhető, és persze a részletessége sem az igazi – mégis csoda.
A színekről természetesen utólag kellett dönteni (pár tank színezését, mint utólag kiderült, el is hibázták). Szintén inkább kreatív, semmint restaurátori feladat lehetett az is, hogy a fényt és árnyékot hogyan kezeljék. A másodpercenként 13 képkockát a mai mozis 24-re számítógépes algoritmusok javították fel; az eredmény még Jackson elképzeléseit is felülmúlta: a felvételek folyamatossága tökéletes, és a ritmus is csak ritkán törik meg. Továbbá, persze, némafilmekről beszélünk, tehát a zörejt és esetenként beszédet utólag kellett legyártani hozzá; ez az utólagos hangsáv az egyetlen „hamis” dolog a filmben.
De amikor meglátod a katonák arcát a maguk valóságában megjelenni, színesben és élesen, az maradandó pillanat. És képzeld el, hogy ez a technikai csoda még mindig nem a film legnagyobb erénye!
Peter Jackson ugyanis pusztán eszközként használja a képeket ahhoz, hogy roppant fegyelemmel és lírai érzékenységgel
elmondjon egy történetet: minden katona történetét.
Az Akik már nem öregszenek meg semmi más narrációt nem tartalmaz, csakis a veteránok visszaemlékezését. Százhúsz vén katona meséli el, mondatról mondatra összevágva, saját történetét a besorozástól a háború lezárásáig, és az egészből egy egységes sztori bontakozik ki: mindazok története, akik harcoltak.
Merném állítani, hogy az összes nemzet története. Mert bár a film csak a brit csapatokkal foglalkozik, Peter Jackson mégis a lövészárok-hadviselés univerzális élményét keresi, ami nem volt másként a többi nemzetnél sem. Az olasz hegyekben szenvedő magyarok is mesélhetnék ezt a filmet.
Az Akik már nem öregszenek meg nem cenzúráz semmit. Ha egy veterán jó buliként emlékezik vissza a háborúra, Peter Jackson annak is teret ad. Annak is, amikor valaki elmondja, hogy a háború tette férfivá; hogy nem lenne ugyanaz az ember nélküle és csöppet sem sajnálja az egészet… És elmondja a bűnöket is: a magukat megadó németek kivégzését, a harctéri őrületet. De legfőképp a lövészárkok valóságát, a tetvektől és patkányoktól a hullákkal szennyezett sárba fulladó fiúkig és a szögesdróton kimúló bajtársakig.
A film technikája kaput nyit ezidáig elképzelhetetlen realizmusú történelmi felvételek felé, ezért is korszakos mű: a dokumentumfilm egészen új ágát nyithatja meg. De még fontosabb az a teljesítmény, amit hűségével és őszinteségével nyújt. Mivel sem elfogultság, sem politikai érdek, sem utólagos belemagyarázás nincs a filmben, csakis a visszaemlékezésekből fűzött narratíva őszintesége – az Akik már nem öregszenek meg ezentúl a történelmi valóság ábrázolásának egyik mintapéldája lesz; egy standard, amihez másokat mérhetünk.
Ám a mágikus technika és a történelmi hűség mellett akad egy harmadik szempont is – egy hatás, ami végig ott lapul, elrejtve a filmben, kimondatlan, és ami okán a film nem csak dicséretet érdemel, de dicsőítést.
Az Akik már nem öregszenek meg ugyanis humanizálja a történelmet: élő embereket hoz vissza a fantáziává merevült múltból.
Elméletben mind tudjuk, hogy mindazok, akikről tanulunk, hozzánk hasonló eleven emberek voltak. De csak az értelem szintjén magától értetődő. Az érzelmek szintjén csöppet sem. A katonák típusként szerepelnek a köztudatban, emberségük és egyéniségük – természetesen – belevész a fekete-fehér, ugráló régi felvételek idegenségének áthatolhatatlan ködébe.
De ezek az alakok Peter Jackson filmjében – nos, ők emberek! Radikális szemléletváltás! Humanizálja a sztereotípiát, egyént varázsol a történelemkönyvekben olvasott figurákból. A szemcsés, oly messzinek érződő, alig kivehető alakok élessé és színessé válnak, arcot nyernek – csodálkozás, döbbenet, félelem, jókedv ül az arcukon úgy, ahogy akkor, a valóságban. Többé nem egyen-katonák, hanem eleven személyek.
Az Akik már nem öregszenek meg kifejezés eredetileg az áldozatokra utal, azokra, akik tizenévesen szenvedtek ki a lövészárkok földjén. De mostantól igaz mindenkire, aki ott szerepel ezeken a képeken: többé nem válnak az idő mélyébe eltemetett öreg figurákká, hanem újra láthatjuk őket fiatal önmagukként.
A szemedbe néznek.
Ránevetnek a kamerára.
És az arcuk veled marad.
