Fókuszban Kritika

Lötyögős a kalapács – Thor: Ragnarök

Az új Thor vicces film: nevetünk az elején, a közepén, a végén. Röhögünk a harcok közben, a drámai fordulatoknál, a halálon és pusztuláson, mindenen, amit a szuperhős filmekből jól ismerünk. A nagy hahotázásban pedig észre sem vesszük, hogy a képregényfilmek korának ezzel vége.

Amikor 2015-ben a Bosszúállók másodszorra is visszatértek a nagyvászonra és Ultron közreműködésével megszületett Vízió karaktere, ő volt az egyedüli, aki képes volt megemelni Thor kalapácsát, aki a Mjölnir kiváló képességeiről csak annyit mond: jól ki van egyensúlyozva. Sajnos Thor harmadik színrelépéséről ez nem mondható el.

Mikor kiderült, hogy a harmadik felvonás direktori székébe az egyedi látásmódjáról híres, új-zélandi születésű Taika Waititi ül, majd megjelent az új rész bombasztikus előzetese, a várakozások irreális méreteket öltöttek. Erre tett még rá egy lapáttal a tengerentúli kritikák egyöntetű ajnározása: ismételten a legjobb Marvel filmként éltetik a Thor: Ragnarököt, ami nyilvánvaló pozitívumai ellenére az általunk ismert és kedvelt képregényfilmek végét jelentheti.

Waititi főhősei rendszerint a társadalomból kirekesztett figurák: gondoljunk a Hétköznapi vámpírok különc vérszívóira vagy a vadonban járatlan Ricky-re a Vademberek hajszájából. Beilleszkedési zavaraikat és megfelelési kényszereiket a rendező gyermeki naivitással, ám bölcsen és humorosan ábrázolja.

Tökéletesen azonosulni tudott a direktor a Thor legújabb részének karaktereivel: két fiú (Thor és Loki) szeret-nem szeret kapcsolata édesapjukkal (Waititi Boy című filmjének alapkonfliktusa), Loki meg nem értettsége és kitaszítottsága, az utolsó Valkűr múltja elől való menekvése, Hulk önkéntes száműzetése a Földről félelmetes ereje miatt. Waititi hozta magával a Marvel filmektől egyáltalán nem szokatlan helyzetkomikumra és dialógusokra épített humort is, amit már előző filmjeiben is előszeretettel használt és a cselekmény fő szervező elemévé tette.

Ezzel pedig végleg átbillentette az eddig is a határmezsgyén ingadozó újkori képregény film léghajóját a komolyan vehetetlenség irányába. Legfőbb inspirációs forrásként a 2014-es A galaxis őrzői szolgált: a film szerves részét képezik a főszereplők interakcióiból fakadó aranyköpések és beszólások, illetve a legváratlanabb szituációkban felbukkanó helyzetkomikum. James Gunn azonban a karakterek árnyalásával, és a főhősökre leselkedő veszélyek el nem bagatellizálásával képes volt megőrizni a drámát és az ezzel járó feszültséget.

Waititi filmje ott bukik el, hogy a történetben egyébként halmozottan jelentkező drámai fordulatokat képtelen kellően súlyossá tenni: minden ilyen szituációt elüt egy poénnal. Asgard soha nem volt még ekkora veszélyben, brutális fordulatok követik egymást, nézőként ebből mégsem érzünk sokat, hiszen vagy az éppen zajló akció közben, vagy rögtön előtte / utána jön egy jól elhelyezett geg, ami hitelteleníti a látottak keménységét. A csillogó felszín mögül néhány pillanatra felsejlik a sötét múlt: az áldozatok millióinak csontjain épített Asgard egy kemény morális dilemmákkal tarkított dráma lehetőségét hordozta magában, amiből semmi nem lesz, csak egy látványos CGI élőholt sereg.

A hangsúlyok ilyetén átbillentése pedig egy másik Marvel sajátosságot is öncélúvá tesz: a cameózást. Stan Lee megszokott, Matt Damon váratlan, Doctor Strange (a történet szempontjából) teljesen felesleges felbukkanása még jobban megnyomja a kérdést: hogyan tovább? Ha állandóan arcon röhögjük a műfajt, amiben alkotunk és a benne szereplő karaktereket, akkor saját létjogosultságunk is megkérdőjeleződik.

Ha a képregényfilm léghajójáról ledobálunk minden súlyt, ami a föld és realitás közelében tarthatná, akkor úgy járunk, mint a Thor 3 főcímdalát szolgáltató Led Zeppelin: előbb-utóbb megsemmisül.

Mindezzel együtt nem szeretném temetni az élő lovat, ugyanis a Thor: Ragnarök amellett, hogy rengeteg kiváló poént tartalmaz, egy pimasz, ám kreatív műfajváltást is eszközöl a mennydörgés istenének eddigi filmre lépéseihez képest.

Az első rész western elemeket tartalmazó, fantasybe oltott, naiv tündérmeséjét és a második etap sötétebb, horror elemekkel is operáló darabját Waititi szinte teljesen átteleportálta az űropera műfajába. Sakaar bolygója különféle lényeit és külalakját tekintve egyszerre idézi meg a Star Wars dagályos megalomániáját és az Ötödik elem stílusos túlkapásait. Jeff Goldblum felejthetetlen mellékszerepében, a bolygó első számú embereként, mintha Zorg (Gary Oldman) és Ruby (Chris Tucker) őrült nagybátyja lenne.

Ahogy közeledik a Ragnarök, a jóslat szerint Asgard elkerülhetetlen pusztulása, úgy érezzük egyre fenyegetőbben a képregényfilmnek, mint önreflexív, komolyan vehető műfajnak a végét.

Dunai Marcell

Dunai Marcell

Dunai Marcell a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok szakán végzett, jelenleg szakirányú továbbképzését végzi mentálhigiénés segítő szakember szakon. A ráckeresztúri Fiatalkorúak Drogterápiás Otthonában dolgozik terápiás munkatársként: munkájából kifolyólag vonzza a függőségek pszichológiája, a felépülés folyamata és az ennek tükrében megjelenő emberi kapcsolatok filmes reprezentációi.

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..