Kritika

Mire vágysz? – Three Thousand Years of Longing

George Miller még képes meglepni: a Three Thousand Years of Longing vadromantikus mesevilága a szenvedélyeinkről, a tudományról és a mítoszok erejéről mesél.

Mi a szerelem? A függés és a szabadság kényes egyensúlya, önzetlenség és kihasználás, egyoldalúság és kölcsönösség, mágia és emberi döntések bonyolult hálózata. Legalábbis George Miller szerint. A Three Thousand Years of Longing tele van gondolattal a tudományról, a szenvedélyekről, az eredendő törvényszerűségekről és általában a világról. Elsősorban azonban mégis egy romantikus fantasy, szép és kedves film; miközben óriási trollkodás a nyolcvanhoz közelítő rendezőtől, hogy a várva várt Mad Maxfolytatások helyett egy ilyennel szórakozik.

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

Az ausztrál rendező eklektikus pályáján megfér egymás mellett a Mad Max-sorozat, a Babe és a Lorenzo olaja, a korábbi filmjei közül azonban a legközelebb Az eastwicki boszorkányok áll a Three Thousand Years of Longinghoz. Ám míg a camp ámokfutás prosztó, altesti poénokkal hódított, az új film méltóságteljesebb, komolyabb és a humora is lágyabb, játékosabb. A közös pont a vágyakozás és annak beteljesülése, a természetfeletti beavatkozása az emberi kapcsolatokba, a mesterségesen gerjesztett vonzalmak veszélyei és végső soron csődje. Az eastwicki boszorkányok szerelemre vágyó hősnői (Cher, Michelle Pfeiffer, Susan Sarandon) kíméletlen bosszút állnak az őket magába bolondító és zsinóron rángató sátánon (Jack Nicholson), a Three Thousand Years of Longing azonban békésebb lezárást ad a varázslat fűszerezte románcnak. 35 évvel később Miller (a lányával közösen írt forgatókönyvében, pontosabban egy novellaadaptációban) már

a kölcsönösségben, a mindét fél számára kényelmes keretek megtalálásában hisz.

A Three Thousand Years of Longing igazi bölcsészfilm, amely önreflexív metafilmként magáról a történetmesélés aktusáról, a történetek ránk gyakorolt hatásáról is mesél. Hősnője, Alithea (Tilda Swinton) éppenséggel a narratológia professzora, aki isztambuli előadásán arról beszél, hogy ma már nincs valódi funkciójuk a mítoszoknak az életünkben, mert ezek régen olyan jelenségekre kínáltak magyarázatot, amelyeket ma már a tudomány kitölt. Ez a felfogása kérdőjeleződik meg, miután vásárol egy üvegcsét (egy fallikus szimbólumot), amelyből előbújik egy dzsinn (Idris Elba), aki három kívánságát teljesítené a saját szabadságáért cserébe. Igen ám, de Alitheának nincsenek kívánságai: elégedett a magányos, kiszámítható, rendezett életével, amelyben dobozba rendezve nyugszanak az emlékek, minden monokróm és ésszerű.

A dzsinn azonban nem adja fel olyan könnyen, hiszen önös érdeke is fűződik a kívánságok teljesítéséhez: évezredek pechsorozatát szeretné lezárni azzal, hogy végre szabaddá válik. Az isztambuli szállodai szobában játszódó kerettörténeten belül megelevenednek az önironikus, önostorozó és ellenállhatatlan dzsinn történetei: három életszakasza, amelyben a kívánságok teljesítése végül rosszul sült el. A határozottan orientalista színezetű, mesés történetek, amelyek Sába királynőjének mitikus udvarában, Szulejmán szultán palotájában és a 19. századi Törökországban játszódnak vadromantikus példázatokként uralkodnak el a szürke kortárs kereteken. A szabadon és öntörvényűen burjánzó, fantasy elemekben bővelkedő epizódok nem hagyják hidegen Alitheát, aki végül

meglepő kívánsággal áll elő, amellyel épp függésbe taszítja a szabadságra vágyó dzsinnt.

A Three Thousand Years of Longing a szerelem természetén és észszerűtlenségén, valamint a vágyainkon túl azt vizsgálja, hogy hogyan látjuk és értelmezzük a világot. Megelégszünk a racionális felszínnel, vagy nyitottak vagyunk a színes és irracionális mögöttes tartalomra? Tudomány és mágia csap össze a két főhős karakterén keresztül, a film szomorkás konklúziója szerint pedig a technika szó szerint is elpusztítja az ősi tudást és azt a gazdag világot, amit a mítoszok és a természetfeletti adnak hozzá a hétköznapjainkhoz. Miller egyébként orvosként praktizált, mielőtt filmrendező lett, így a filmje személyes önvallomás is lehet: a tudomány emberét elcsábították a művészetek, racionális szakemberből bohém művész lett.

Nem véletlen, hogy Alithea is beszélő nevet visel: Alatheia a görög mitológiában az igazság istennője volt, a heideggeri filozófiában pedig az igazság természeténél kap szerepet. Az alatheia jelentése a rejtetlenség, szemben a veritasszal, ami a római igazságértelmezés és inkább helyességet jelent. A filmbéli Alithea is a rejtetlenségben hisz: a világ igazsága áttekinthető, megismerhető, leírható. A dzsinn azonban – némi kolonialista mellékízzel – az ellentmondásos érzelmekkel, megmagyarázhatatlan szenvedélyekkel és irracionális döntésekkel szembesíti a kimért nőt. A felszíni igazság mögött gyakran egy mélyebb lakik, a lélek bonyodalmai és a mágia ereje pedig sokszor előre láthatatlan következményekkel járnak.

A Three Thousand Years of Longing nehezen kategorizálható alkotás,

tulajdonképpen semmihez sem fogható, ma már nem készülnek ilyen filmek. Látványfilm, de közben megpróbálja leírni a világot, szerzői vízió és multiplexes fricska egyszerre. Nem megy annyira messzire az agyrobbantásban, mint a Minden, mindenhol, mindenkor, de hétköznap és varázslat, tegnap és ma kavarog benne néha rettenetesen igénytelen, máskor lenyűgöző látványvilággal. A covid hátráltatta, végül Cannes-ban versenyen kívül bemutatkozó produkció ritka kincs, s mint ilyen, rendkívül megosztó is; pedig nem akar mást, csak egy pillanatra kiszakítani a valóságból és elgondolkodtatni. Mert George Miller szerint ezt a kettőt egyszerre is lehet.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés