Kritika

Vihar a biliben – A lecsap csapat 

Melyek manapság a legtrendibb topikok? A lista persze szubjektív, vannak azonban biztos befutók, amolyan „a csapból is ez folyik” típusú témák, mint a szuperhősök, a politikai korrektség és a feminizmus. A Netflix legújabb vígjátéka, A lecsap csapat (Thunder Force) ezt a magas labdát igyekszik lecsapni, egy izzasztó szett végén, hatalmas nyögések közepette.

A ’80-as évek elején egy kozmikus sugárzás érte a földet, amely különös változásokat indított el az emberekben. Azok, akik genetikai hajlandóságot mutattak a szociopátiára, szuperképességet kaptak, a köznyelv pedig rájuk aggatta a szupergonosz jelzőt. Napjainkban a veszély nem csökkent: őrültek tizedelik a lakosságot, de van remény! Emily Stanton (Octavia Spencer) orvosi csodájával rendet kíván teremteni a sorok között, ám az oltóanyag rossz kezekbe került: gyerekkori barátjához, az önjáró, félkegyelmű Lydiához (Melissa McCarthy), aki elképesztően erős és, ha lehet, még kínosabb lesz tőle. Nincs remény! 

A lecsap csapat kétpólusú film; nyilvánvalóan vígjáték, de ott motoszkál benne a lehetőség a kicsit komolyabb, rendhagyó témakezelésre

Melissa McCarthy kétségkívül megkerülhetetlen napjaink humorpalettáján, legalábbis a filmeket illetően. A meglepően jó és a kifejezetten trágya szerepek között szépen lavíroz évek óta, bár egyértelműen ez utóbbihoz közelít mennyiségében. Minden Koszorúslányokra és A kémre jut féltucat gagyi, mint a Tammy, amelyek közül ráadásul egyre többet forgat férjével, Ben Falcone rendezésében. Octavia Spencer drámai zsenialitása szintén vitán felül áll. Az Oscar-díjas színésznőre azonban rájár a rúd; a 2017-es A víz érintése óta szinte kizárólag bukott produkciókban szerepelt, noha sosem rajta múlott.

A direktor kezében volt tehát egy tökéletes szerva lehetősége. Egy rendkívül drámai aurával bíró dáma, és a felesége, aki nem is oly rég a Megbocsátasz valaha? című filmben megmutatta színészi tehetsége velejét. 

Ennek fényében különösen kínos, hogy Spencer esetében ennyire karakteridegen gesztusokat és egysorosakat vetett papírra az önmaga jegyezte forgatókönyvben. McCarthy-t tekintve pedig megsüvegelendő, hogy annyi év és közös munka után sem ismeri az apró rezdüléseit. Szeretnék felidézni konkrétumokat, de nem tudok mást azon kívül, hogy a két femme fatale-t másfél órán keresztül rángatják zsinóron az akciójelenetekben és revüt adatnak velük elő mikor már kifogytak a vulgaritásra épülő faviccekből. 

Ben Falcone komolyan abba a téves hitbe ringatta magát, hogy a két húzónév (és még Jason Bateman, mint az élőszereplős Rák uraság) automatikusan eladja filmjét.

Ezt az mutatja meg, hogy ha egy készítőnek fogalma sincsen az alkotásának a felvevőpiacáról, akkor merészen bevállalhat olyan témákat, amit egyébként nem lehetne, hiszen nincsen veszítenivalója. Falcone-nak viszont van, hiszen semmitmondó vígjátékokra építette karrierjét, amiből, ha csak egy percre is kilépne, magából Hollywoodból lépne ki. Az egyetlen újkeletű gondolata a filmnek, hogy Lydia a szuperhősruha testszaggal kapcsolatos összefüggéseiről értekezik, mintegy 3 percenként.

Menetrendszerűen érkeznek azok a kötelezően pipálandó szempontok, amelyeknek érvényre kell jutniuk, máskülönben kockázatot vállalna a gyártó. Így kerülhet bele egy csatajelenet kellős közepébe egy olyan snitt, amelyben egy fiúcska két úriember között, felkiált, hogy „Apák!”. De említhetném azt is, mikor Emily nagyanyja csalódik, amiért unokája és annak barátnője nem coming outol, merthogy nincs miről. 

Kiárusítják azokat az önmagukban elismerendő és becsülendő ideákat, mint az énkép elfogadása és az identitás felvállalása.

Nem kellene két fingszagú poén közé ékelni. 

Nemtetszésem azzal vált teljessé és visszafordíthatatlanná, hogy e sorok írása közben is vért izzadva próbálok visszaemlékezni a film történetére. Na nem azért nem megy, mert egy korokat átívelő, rétegeken, szférákon és normákon élcelődő társadalmi tabló volna A lecsap csapat. Erre esélye sem volt. Hanem azért morfondírozok, hogy szólt-e egyáltalán bármiről ez a bő másfél óra?

Persze, olyan újkeletű gondolatokról, mint például, hogy sose adjuk fel az álmainkat, a látszat néha csal és a valódi értékek azok, amelyek belülről jönnek. Azáltal, hogy lépten-nyomon ezeket a motiváló szövegeket szajkózzák, a film tartalomközvetítő képessége egy gyerek szintjén marad, pedig egyáltalán nem ők a célközönség. A szexualitás-orientált poénjai, a vulgáris nyelvezete és erőszakos hajlama végett nem is szólhat a gyerekekhez. Akkor viszont felmerül a kérdés, hogy a nézők értelmi szintjét becsüli alá? 

Lehetséges. Az azonban biztos, hogy egy felnőtt ember ingerküszöbét a hányingerkeltő nyers csirke zabálás és kövér nők szánalmas hasra esése nem üti meg. A lecsap csapat dramaturgiáját kínos helyzetek sokasága adja, amelyek közül a legfájóbb az, amikor ráböktem a lejátszás gombra. 

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.