Fókuszban Kritika

Lehet, hogy máshol sem jó, de itt most nagyon rossz – Thunder Road

Csak egy humorista tud ennyire őszinte és melankolikus filmet készíteni, mint a Thunder Road.

.”..So Mary, climb in
It’s a town full of losers, I’m pulling out of here to win”

Énekli Bruce Spingsteen a Thunder Road című dalában. Jim Cummings humorista tavalyi rendezésének sem véletlenül ugyanez a címe, hiszen a Thunder Road egy olyan ember krónikája, akiről Springsteen is énekelt. Valaki, aki besokallt, és már csak egyetlen út maradt számára: elmenni jó messzire. Elmenni, mert ha nem indul el most azonnal, akkor már nem is fog.

A Thunder Road Cummings azonos című, Sundance-en debütált rövidfilmjének az adaptációja. Az egyetlen jelenetből álló rövidfilm, amelyben Jim Arnoud rendőrtiszt édesanyja temetésén előadott gyászbeszédét láthatjuk, 2016-ban valósággal letarolta az amerikai függetlenfilmes fesztiválmezőnyt: a Sundance rövidfilmes zsűrijének nagydíján túl további kilenc díjat zsebelt be. Hogy mi ragadta meg a kritikusokat az alig negyedórás műben? Cummings nyers és kínosan kíméletlen őszintesége. Sok film szól a gyászról, a megbánásról és arról, hogy ezeknek mik a társadalom által elfogadott formái. (Hiszen persze legyél szomorú, ha meghal a szeretted, de – főleg férfiként – csak és kizárólag a „jó ízlés” kimért határain belül!)  Cummings azonban olyan nyers őszinteséggel és sajátosan abszurd hangvételben közelíti meg a témát, amit ritkán látni. Ezért sem meglepő, hogy Cummings egy sikeres kickstarter kampánynak köszönhetően készíthette el a Thunder Road egészestés változatát.

A film a kisfilmben is látott nekrológgal nyit. Arnoud (Jim Cummings) rendőrtiszt édesanyját búcsúztatja, aztán az átlagosnak induló gyászbeszéd egyre és egyre kínosabbá és abszurdabbá válik, mikor egy ponton a főszereplő elkezd táncolni a (táncoktató) mama kedvenc dalára, a Thunder Roadra. Hősünk pedig annak ellenére is a tiszteletadás eme szokatlan formája mellett dönt, hogy a kazettás magnó bedöglése miatt zene nélkül marad a performansz. Ez pedig még csak a kezdete Arnoud totális összeomlásának, miközben nemcsak a gyász gyötri, de válófélben is van, a munkában folyamatos megaláztatások érik, és a lányával is sikertelenül próbál kapcsolatot teremteni.

A középkorú férfi egzisztenciális válsága, a társadalmi színjátékból kirívó, őszinte kisember komplett összeomlása korántsem nevezhető igazán forradalmi témaválasztásnak. Elég csak a Coen fivérekre gondolni, akik szinte az egész életművükben ezekről mesélnek. Cummings filmje azonban azért különleges, mert fog egy ilyen sokszor látott témát, és azt teljesen megszabadítja a bevett hollywoodi formuláktól.

Kiszámíthatatlanná válik.

Kiszámíthatatlansága pedig alapvetően abból fakad, hogy szemben a legtöbb hasonló felütésű filmmel Cummings mindvégig megmarad a keserű valóság talaján. A valóság pedig már csak olyan, hogy sokszor egészen addig céltalannak érezzük, ameddig az élet meg nem mutatja nekünk, hogy mit kéne tenni.

Ennek megfelelően a Thunder Road mind a humora, mind pedig a drámája terén elképesztően visszafogott. A szomorú jeleneteket nem kíséri a vonósnégyes egyre erősödő, hatásvadász hangversenye (de még csak lágy zongoraszimfónia sem), ahogyan a humoros jeleneteken sem fogjuk a térdünket csapkodni a röhögéstől. A Thunder Road legtöbbször a szekunder szégyenből adódó kínos humorral operál, de ellenben a műfaj olyan nagyjaival, mint A hivatal vagy a Louie sorozatok, Cummings nem tolja szándékosan túl a kínosságot. Míg Micheal Scott irodai kalandjai sokszor annyira abszurdak, hogy egyértelmű a poén, addig a rendező által alakított Arnoud szerencsétlenségeit nézve sosem tudjuk igazán, hogy sírjunk vagy nevessünk.

Ellenben a hollywoodi, gondosan megszerkesztett és hatásukat tekintve pontosan megtervezett dramedykkel, a Thunder Roadban úgy folyik egybe komédia és dráma, hogy az bár helyenként vicces, máskor szívszorító, de legtöbbször elég kényelmetlen. Épp mint az élet, főleg valaki olyané, akit minden és mindenki cserben hagy.

A Thunder Road nem arról szól, hogy ha valami nem megy, akkor inkább futamodjunk meg, hanem arról, hogy van, amikor minden igyekezetünk ellenére elkerülhetetlené válik az, hogy továbbálljunk, és tiszta lappal kezdjük újra, mert tovább vergődni semmi értelme.

Meg nem alkuvó őszinteségénél pedig csak egy dolog figyelemre méltóbb a filmben, az pedig nem más, mint Jim Cummings, a színész. Már a nyitó jelenetben erőteljes, sokoldalú, szinte az összes érzelmi állapotot végigjáró, ám egy pillanatra sem ripacs alakítást prezentál, és energiáját a film további részében sem veszíti el.

A Thunder Road nem egy közönségfilm. A téma iránt tanúsított kendőzetlen őszintesége, az ehhez párosuló keserédes hangulata és látszólag konkrét irány nélkül, igen lassan csordogáló cselekménye sokakra akár elidegenítően hathat – és igazán tartalmában sem mond forradalmian újat. Ám azok, akik nem zárkóznak el az ilyen kisléptékű, karakterorientált függetlenfilmektől és vevők valami meglehetősen szokatlanra és egészen emberire, azok tegyenek egy próbát a Thunder Roaddal, mert egy kifejezetten különleges és érzelmes filmélménnyel lesznek gazdagabbak (elvált apukáknál valószínűleg nagyon mélyen betalál majd.) Jim Cummingsról pedig, remélem, sokat hallunk még a közeljövőben, hiszen egyedi hangú író/rendező és elképesztően tehetséges színész.

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

Hirdetés

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..