A Netflixre kikerült Tigertail: A mi történetünk nem szűkölködik az ambícióban: egyszerre akar egy évtizedeken átívelő családregény, az Amerikába emigrált kínaiak nehézségeiről szóló kórkép és egy elveszett szerelem melankolikus felidézése lenni. Ám a három célkitűzésből csupán egy-egy felemás vázlatra futja.
Aki figyelemmel kíséri az amerikai film változásait, annak feltűnhet, hogy az ázsiai-amerikai közösség identitásáról szóló filmek és rendezők egyre sikeresebben törnek utat maguknak a mainstreamben. Egy Amerikában született kínainak, koreainak vagy japánnak évtizedekig műfajfilmes, de még azon belül is inkább csak a harcművészeti vonalon engedett érvényesülést Hollywood – az olyan alkotások, mint Justin Lin kultikusnak számító, 2002-es Better Luck Tomorrow-ja csak a rendszeren kívül készülhetett el. De közben felnevelkedett egy generáció, akik nem a legkisebb művészmozik sarkában akarják a szüleik történetét vagy a sajátjukat elmesélni.
A külső elvárások és az önálló identitás közötti őrlődés tematikáját már a 2017-es Colombus is megalapozta, de a kapukat az egy évvel későbbi Kőgazdag ázsiaiak rúgta csak be, ami az elmúlt évtized legsikeresebb romantikus vígjátéka lett. És bár egy jóval közönségbarátabb, populáris filmről beszélünk, biztos vagyok benne, hogy Jon M. Chu sikermozija olyan ázsiai-amerikai rendezőknek is utat tört, akiknek korábban minden próbálkozását elutasították a producerek és a stúdiók. Lulu Wang és A búcsú csak kevéssel maradt le az Oscar-jelölésről (sokak szerint igazságtalanul), az idei Sundance-n debütáló Minarit pedig rögtön kikiáltották az év egyik legjobbjának. Ehhez a patinás sorhoz kívánt csatlakozni a Városfejlesztési osztály és a Master of None epizódjainak Emmy-díjas író-rendezője, Alan Yang is a Tigertaillel.
A film első látásra Pin-Jui (Tzi Ma) története, aki idős fejjel kezdi visszaidézni életét és annak legfontosabb állomásait.
Nélkülözésekkel teli gyerekkorát, amit szülei nélkül, a rizsföldeken dolgozó nagyanyjával volt kénytelen megélni a polgárháború utáni Tajvanon. Múltjának örömteli emlékei kizárólag egy gazdagabb családból származó lányhoz, Yuanhoz kapcsolódnak, akivel évekkel később, fiatal felnőttként szenvedélyes románcba keveredik, de a külső körülmények szétszakítják őket. Pin-Jui közvetlen környezetének nyomása miatt egy gyártulajdonos csöndes és visszahúzódó lányát veszi feleségül, akivel ki is költözik Amerikába. Annak ellenére, hogy szíve inkább hazájához és Yuanhoz húz, új jövendőbelijével pedig szinte semmilyen közös vonás nem köti össze.
A fiatal páros együtt éli meg az emigráns lét keserű tapasztalatait: a nélkülözést, a gyökértelenséget. Ezek az élmények pedig még inkább elidegenítik őket egymástól, Pin-Juit pedig azzá a cinikus, megkeseredett emberré formálják, aki egyáltalán nem találja a közös hangot gyerekeivel, legfőképp lányával. Holott Angela (Christine Ko) minden követ megmozgat, hogy helyrehozza kapcsolatát apjával.
Alan Yang tehát merész módon nemcsak egy egyszerű élettörténetet próbál elmondani,
hanem azon keresztül rengeteg izgalmas témára is igyekszik reflektálni. Mesél a külső elvárások és a beteljesületlen vágyak ütközéséből fakadó fájdalomról, de mesél az emigráns viszontagságok szülte keménységről is. És hogy megeshet, szülőként semmi mást nem tudsz átadni gyermekednek, csak ezt a keménységet, hisz neked ezt dobta az élet: mindent el kell viselni, nem szabad se panaszkodni, se sírni, miközben a múlt traumái még mindig benned lüktetnek.
Ennek az agresszív, sokat megkövetelő és erősen irányító szülői magatartásmódnak „tiger parenting” (tigrisnevelés) a neve, és a kínai-amerikai családokban erős hagyománya van.
Alan Yang pedig sorra fel is teszi kérdéseit a szokatlan nevelési módszerrel kapcsolatban. Hogy vajon honnan ered az az allegorikus címadásban is jelen lévő, szülői keménység, ami a generációs konfliktusok egyik legfőbb forrássá válik? Vajon át lehet hidalni az elnyomó szülő és érvényesülni vágyó gyermeke közti szakadékot, és ha igen, miként?
Alan Yang azonban csak feszegeti az izgalmas témákat, de nem ás le a mélyükre, nem ad válaszokat és a film végére a nézők többsége nem fogja jobban megérteni az ázsiai-amerikai közösséget, hanem ugyanúgy kívülállónak fogja magát érezni. Yang ugyanis a sok, összetett témát megpróbálja egy másfél órás filmbe (bocsánat inkább csak 85 percesbe, a stáblista nélkül) becsomagolni, aminek pontosan az lesz a következménye, amire gondolnánk. Semmi sincs rendesen kidolgozva, a karakterek inkább csak archetípusok, lélekrajzuk csak úgy lóg a semmiben.
A velük történő változásokon, életük legfontosabb pillanatain szó szerint átrohan a film, mintha egy családi albumot lapozna végig az ember minél gyorsabban, csak hogy túl legyen rajta.
Elég ezt a történetmesélési módszert összevetni Edward Yang vagy Hou Hsiao-hsien filmes családi tablóival (pl. A szomorúság városa vagy a Yi Yi), ahol a rendezők rászánták az ehhez szükséges időt és türelmet, még akkor is, ha ez akár háromórás játékidőt is eredményezett. A tajvani filmes újhullám hatását lehet érezni a Tigertailen, de a fenti remekművekhez képest Alan Yang drámája csak egy gyenge utánérzés, amiből hiányzik a lélek, a mélység, a spiritualitás.
De a papírvékony forgatókönyvnél is nagyobb baj Yang rendezése, ami sokszor annyira fájdalmasan didaktikus és kisiskolás, hogy még annak a minimális érzelmi hatásnak is képes alávágni, amit a film nagy nehezen kisajtol. Jelenetekkel előrébb kibetűzi nekünk, mi fog történni, képalkotásban és narratív felépítésben teljesen fantáziátlan (ilyen betonszigorú snitt-ansnitt dialógusokat egyetemi vizsgafilmekben lát az ember).
Ráadásul olyan agresszívan tolakodó, vonós zenével húz alá mindent eseményt, hogy az ember a film végére legszívesebben megfojtaná egy zongorahúrral a rendezőt.
Csupán egyetlen érdemleges pozitívumot lehet a Tigertail javára írni: a múlt megelevenítését. Az alkotók nagyon hiteles eredményt tudtak elérni az 1960-as évek Tajvanjának és New Yorkjának korhű megidézésében. Nemcsak a díszletek által érezzük megfoghatónak, valóságosnak és lelakottnak a filmben látott helyszíneket, hanem Nigel Bluck színpompás operatőri munkája miatt is, aki a régi idők maximális hangulata érdekében 16 mm-es filmre forgatta Pin-Jui visszaemlékezéseit. Ezzel szemben eléggé csúnya kontrasztot alkot a jelenbéli jelenetek szürke, sablonos képi világa, ami lehet tudatos döntés volt, de megint csak azt az érzetet kelti, mintha a rendező nem lett volna biztos abban, milyen filmet is szeretne.
A Tigertail másfél órája lényegében közel sem nézhetetlen, viszonylag gyorsan eltelik, de ugyanakkor különösebb nyomot sem fog hagyni az ember emlékezetében. Lehetőségeihez képest pedig egyenesen nagy csalódás. Ha az ember egy ehhez hasonló, de érdekfeszítő filmet akar látni a témában, jobban jár bármelyik másik, ázsiai-amerikai közösségről mesélő mozgóképpel.
