A Till a velünk élő történelem egy sötét fejezetét mutatja be, amikor egy kamaszt is meglincseltek, ha fekete volt és szóba mert állni egy fehér nővel. A téma fontosságát azonban nem igazán kezeli jól a Till, így se előrevivő kordokumentum, se egyetemes dráma nem tud lenni. A filmre így maximum az idei díjszezon végéig fogunk csak emlékezni.
A Till a 14 éves fekete Emmett Till erőszakos halálának történetét, és a polgárjogi küzdelmekben kapott szimbolikus szerepét dolgozza fel. A Chicagóban élő kamaszfiú unokatestvéreit látogatta meg a déli Mississippi államban 1955-ben. Az etnikai csoportok jogi helyzete nagyban különbözött északon és délen, így a régi rabszolgatartó államokban továbbra is érvényben maradtak olyan írott és íratlan szabályozások, amelyek a feketéket szegregálták, jogaikat nagymértékben csorbították.
Ezek köze a szabályok köze tartozott a „fajok keveredésének” tilalma is, melynek megszegése súlyos következményekkel járt, főleg a fekete férfiak számára. (Az ezzel a szabállyal szakító bírósági ítéletről szólt a Loving is). Emmett Tillt egy fiatal fehér nővel való flörtölés/szóváltás/ráfütyülés miatt (a történtek ennyi év után is homályosak) később elfogták és brutálisan megkínozták, majd megölték. Az elkövetőket az egyértelmű bizonyítékok és később a beismerő vallomások ellenére sem tudták elítélni,
Till halála mégis nagy lendületet adott a feketék jogainak elismertetéséhez.
Az, hogy a Till az Egyesült Államokban egy mérföldkőnek számító tragédiát mutat be a polgárjogi mozgalmak kibontakozásának útján, így a belőle készült jelenkori reprezentáció is fontos az utókor számára, nem kérdéses. De milyen hatása és jelentősége lehet ennek a filmek itthon? Hogy szól-e ez a film valahogy hozzánk is, arra összetettebb választ lehet csak adni. A válasz viszont összefügg a film esztétikai értékével.
A kérdés persze nemcsak specifikusan a Till-lel kapcsolatban merül fel, hanem minden nemzeti múltból táplálkozó történet viszonylatában is,
ami az adott ország identitásformálásában kulcsfontosságú lehet, de mindenki másnak legfeljebb történelmi érdekesség.
Itt persze nem az események súlyosságának, tragikusságának vagy felháborító igazságtalanságának relativizálása merül fel, hanem a reprezentáció örökérvényűségének a kérdése.
Nincs baj a kis filmmel, nincs baj a kis drámával,
a Till viszont furcsán nem találja a hangsúlyokat az egyéni és a történelmi viszonyok között.
Emmett Till tragikus történte talán még itthon is ismert, még ha a név nem is ugrik be elsőre. De a fiatal fiú halála körül kialakult társadalmi vita és felháborodás, a tragédia nyomán az amerikai alkotmányban is megjelenő polgárjogi vívmányok, vagy a rendkívül mélyen gyökerező Észak és Dél közötti, máig feloldhatatlannak tűnő ideológiai konfliktus itthon vakfoltnak számít. (Pedig ezek a folyamatok hatással vannak ránk is, elég csak a jelenlegi magyar közéleti viszonyokat megfigyelni, aminek központi jellegzetessége a radikális ideológiai megosztottság.) Azt meg aztán végképp nem nagyon ismeri senki itthon, milyen szerepe volt ezekben a történésekben a később aktivistaként és pedagógusként működő Mamie Tillnek, Emmett anyjának.
A Till az édesanya, Mamie Till igazságért folytatott harcaként lett promotálva, de sokkal inkább egyéni, drámai érzéseket megmozgató családi film lett, amibe lényegében csak a lincseléshez vezető út és a tárgyalás került bele. A fia szétroncsolt, megcsonkított holtteste fölött álló anya fájdalmasan felordít, majd a melankolikus zene határozott dobpergéssé alakul, ahogy a gyász cselekvési tettbe fordul. Az anya elhatározza, nyitott koporsós temetést tart, hogy az egész ország megrökönyödött szemtanúja legyen, mit tettek kamaszfiával a még mindig érvényben levő rasszista törvények miatt. Itt alakulna át Mamie Till hétköznapi anyából polgárjogi aktivistává, az egész mégis elsietett és megalapozatlan. Ahogy később sem nagyon látunk semmit ebből a tevékenységből: a film pont véget ér, amikor ez a történet elkezdődhetne.
Az anya kifejezetten az egyéni tragédiáját éli át és túlzottan ebben a szerepben mutatkozik meg a filmben, semhogy hiteles legyen kétféle funkciója.
Pedig a történelmi események jelzik, Mamie Till történetében a polgárjogi szerep is erősen megjelenik az anyaság mellett. Az a Till elhibázott dramaturgiai döntésének következménye, hogy egyik szerepet sem képes teljesen kihagyni, így viszont a különböző erők ellentétesen hatnak. Nem egy összetett, akár egyéni problémákkal is küzdő, élő-lélegző karakter mélységeit kapjuk, csak egy felszínes ikont, akit az univerzális (és azonosulható) tragédián túl nem ismerünk meg. Önmagában a gyerek elvesztésének tragédiája is lehetne szívfájdítóan emlékezetes élmény és születhetne belőle nagyszerű film, de azokkal a hagyományos, lineáris történetelbeszélői eszközökkel, amikkel a Till él, ezt nem lehet elérni.
A Mamie-t játszó Danielle Deadwyler kétségtelenül nagyszerű színész és a Tillben is leginkább az ő jelenléte tud érzelmi viszonyulást kiváltani. De a tragikus események látványosságként való megjelenítése – ami elől a film általánosságban nehezen tud kitérni – elidegenítő és bagatellizáló hatással bír, kioltva a nézői azonosulást. A látványosság kérdése azért is releváns ebben a helyzetben, mert Emmett Till nyitott koporsójának („a látványnak”) pont a közvélemény felrázása és sokkolása volt a célja. És bár a Till a holttest látványának kérdését viszonylag okosan oldja meg,
a film mégsem tud olyan szimbolikus erővel hatni, mint ahogy a koporsó tudott annak idején.
Nem tudom, hogy a Till a középszernél jobb film lenne-e, ha az egyéni dráma kiegyensúlyozottabb viszonyba került volna benne a történelmi tények bemutatásával. Így viszont egy kiszámíthatóan strukturált, időnként erős érzelmi reakciókat kiváltani képes, kimagasló színészi teljesítményekkel dolgozó anyai szenvedéstörténetet kapunk. Mindezt persze az Oscar-lobbi idején.
A Till megmarad egy közepesen fajsúlyos, felejthető drámának, amely Amerikában talán érdekes újra-felmondott történelem lecke lehet, de itthonról csak egy jól pozícionált, jelölésekre pályázó, megúszós sablonmunkának tűnik. Érzelmek kiváltására szerkesztett gépezet, a tragédia látvánnyá tompítása, és semmiképp sem az események értelmezése vagy újraértékelése. De maradandó egyetemes történet sem a szülői létről. Ezért végül el is tűnik majd a csak színészi jelöléseket (de díjakat nem) kapó szezonfilmek süllyesztőjében, amire csak akkor fogunk emlékezni, amikor vissza akarjuk keresni, hogy kikkel szemben is kapott legjobb színésznői díjat Cate Blanchett 2023-ban.
