Kritika

A legjobb haverjaid – Tini Nindzsa Teknőcök: Mutáns káosz

Animációs rebootot kapott a Tini Nindzsa Teknőcök, a Mutáns káosz pedig üdítően pörgős, vicces és mindenekelőtt igaz lett – bár a teknőcök csak rajzolt mutánsok, hús-vér kamaszoknak érződnek.

A hetedik egész estés filmjüket kapták meg a Tini Nindzsa Teknőcök, ám míg az előző változatok nyom nélkül felszívódtak, ez a trutymó végre felkavarja az állóvizet. Az 1984-es, szuperhősparódiának induló képregény az elmúlt évtizedekben animációs sorozatokban, videojátékokban, akciófigurákban és még ezernyi módon megelevenedett, a moziban azonban nem aratott sikert (Megan Foxszal és nélküle sem). Közel negyven év után azonban a Mutáns káosz képében megszületett az első olyan filmadaptáció, amely a régi motoros rajongók kiszolgálásán túl újakat is szerezhet a teknősöknek.

A részben Seth Rogen által írt animációs filmet A Mitchellék a gépek ellen társszerzőjeként ismert Jeff Rowe rendezte (társa, Kyler Spears közreműködésével), a cél pedig ezúttal egy igazi tinifilm megalkotása volt a maga esetlen, olykor visszataszító, máskor ölelgetni való hőseivel, popkulturális utalások lavinájával, rengeteg humorral, szárnyaló kamaszálmokkal, ütős zenével. A Tini Nindzsa Teknőcök: Mutáns káosz megragadja a tinédzserkor esszenciáját, miközben az azóta felnőtt rajongókhoz is éppúgy szól: Seth Rogen infantilis humora végre jó táptalajt talált. Ritka, hogy egy mainstream, moziba szánt animációban ennyi szenny, hányás és undorítóság legyen, miközben mégis a megmosolyogtató szinten marad, amit látunk:

egy tizenkétéves számára ez lenne a legdurvább, amit csak el tud képzelni, és kik vagyunk mi, hogy kiábrándítsuk?

A Tini Nindzsa Teknőcök: Mutáns káosz egyik nagy erénye az animációs stílusa, amely bár a Pókverzum-filmek nyomdokain jár, mégis egyedi és önálló. A – számítógépes – rajzstílus a tinikori firkákat idézi: szinte látjuk magunk előtt a kidekorált matekfüzeteket. De nemcsak a szőrözős ecsetvonások, hanem a megjelenített tárgyi kultúra is a kamasz képzeletvilágot idézi, például a szupermenőre dizájnolt járművek, amelyek a valóságban működésképtelenek lennének. Miközben a maszatosra rajzolt, néha viszont gyurmaszerű figurák felhívják a figyelmet a saját megalkotottságukra, anyagszerűségükre, a 3D hipervalóságossága éppen ellentétes hatást kelt. Ennek ellenére hamar meg lehet szokni a stiláris koktélt az akciójelenetekben és a lassabb szekvenciákban egyaránt, hiszen van benne valami ismerősen retro: újra úgy érezhetjük, hogy a szombat reggeli matinét nézzük a tévében. 

Rowe filmjének mégsem a külsőségei, hanem – közhellyel élve – a szíve az igazi kincse. A Tini Nindzsa Teknőcök valószínűleg azért szerzett magának annyi rajongót az évtizedek során, mert könnyű azonosulni vele: tinédzserkorunkban a legtöbben undorító csatornaszökevények vagyunk, akik csak szeretnének valahova tartozni és menőnek érezni magukat. Furcsa kívülállókként keressük a helyünk, de miért ne lehetne ez erény? Megközelítésében mintha a Pókember és az X-Men ötvözete lenne a teknőcök világa, hiszen ebben az átlagemberekkel teli világban is számos ellenséges mutánssal találkoznak a hőseink, miközben a kalandok dokumentálása révén sztárokká is válnak. Ugyanakkor a teknőcök mocskos New Yorkja kicsit Gothamet is eszünkbe juttathatja – s mint tudjuk, egy kamasz számára az ismerős kedvencek egymásra halmozása felülmúlhatatlan élvezet.

A Mutáns káosz visszahozza azt a Tini Nindzsa-hangulatot, amit annak idején megszerettünk,

miközben a popkulturális utalások tömkelegétől maximálisan mainak is érződik a film. A szereplők „namedropping” helyett természetesen szövik bele az élőbeszédbe a L’ecsótól Adele-en és Chris Pine-on át Godzilláig a legkülönbözőbb referenciákat, ráadásul néhány élőszereplős inzertet is tartalmaz a film, amelyek közül főleg a nindzsucus-edzős videóknak van jelentősége, hiszen az eredeti szinkronban Szecska mester hangját Jackie Chan adja. (A jól sikerült szinkron ellenére ezúttal is érvényes, hogy magyarul valószínűleg egészen más filmet látunk.)

Mindkét megoldás azt húzza alá különböző módokon, ami a film fő mondanivalója: a 15 éves teknőcök nem vágynak másra, mint hogy átlagos tinédzserek lehessenek az emberek világában, amiért őszintén rajonganak.

Ehhez először azt hiszik, hogy sztárrá kell válniuk, aztán belátják, hogy ez rossz közelítés volt.

Kivételes módon még a film antagonistájának, Szuperlégynek az álláspontja is tökéletesen érthető, ahogyan a szedett-vedett kompániája is azt támasztja alá, hogy itt nem is gonosztevőket látunk, csupán áldozatokat. S bár a film tanulsága kicsit szögletes (az elfogadásról szól), mivel szervesen fakad az alaphelyzetből, mégsem érződik kellemetlennek. S ha már magyarosítás: lehet, hogy mi elfogadóbbak vagyunk azáltal, hogy a teknőcökre magyar nyelven sose hivatkoztunk mutánsként?

A Mutáns káosz attól lesz igazán élő, hogy az ismert ikonográfia (pizza, nindzsafegyverek) felvonultatásán túl totális dinkaságokat is bevállal: ritkán ábrázolják ennyire hitelesen, amikor kamaszfiúk ökörködnek és produkálják magukat. Bár animációs filmről van szó, irigylésre méltó a négy tesó csoportdinamikája is, miközben az alkotók érezhetően tesznek kísérletet Michelangelo, Donatello, Raffaello és Leonardo egyénítésére is. A folyamatosan pergő humor sosem lesz kínos, Trent Reznor és Atticus Ross fémes, zúzós zenéje pedig éppen azért állati menő, mert egyáltalán nem ezt szoktuk meg egy animációs filmtől. A Tini Nindzsa Teknőcök ezúttal igazán erőteljes mutánssá fejlődött – a stáblista utáni jelenet (benne egy ikonikus figurával) joggal ágyaz meg a folytatásnak, amit már be is jelentettek.

A Tini Nindzsa Teknőcök: Mutáns káosz augusztus 10-től látható a mozikban.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com