Kritika

Tiniknek tinifilm – Pókember: Hazatérés

Néhány gondolat előljáróban a Pókember: Hazatérés című legújabb Marvel opuszról: 1. Tom Holland magasan a legjobb Pókember ever. 2. Hova tud Michael Keaton minden filmjében még jobb és jobb lenni, amikor már húsz éve is nagyon jó volt? 3. Ez egy tinifilm – de talán nem csak tiniknek. 

Stan Lee és Steve Ditko 1962-ben született gyermeke, a sugárfertőzött pók csípésétől csodálatos képességeket nyert Peter Parker minden idők egyik legsikeresebb képregényhőse a mai napig: jelenleg hat párhuzamos képregénysorozatban szerepel, ami nem kis teljesítmény. Az évek során számos animációs és élőszereplős film kísérelte meg feldolgozni történetét, a fogadtatás azonban általában vegyes volt.

A Sam Raimi féle trilógiát sokan nem szerették, talán azért, mert Tobey Maguire nem volt éppen egy kiköpött Pókember – a Sony kísérlete, hogy új életet leheljen a franchise-ba azonban nem sikerült rosszul. A csodálatos Pókember remek darab volt, Andrew Garfieldra pedig messze jobban illet a pókgúnya, mint elődjére. Különösen szerettük (és ebben még a mostani feldolgozást is lekörözte), hogy Marc Webb filmjében végre ki tudta aknázni a 3D-ben rejlő lehetőségeket, és az eszköz nem csak a büdzsé növelésére volt jó. Sajnos a folytatás már nem tudta megtartani a színvonalat, a látványos akció mellé agyzsibbasztó tinidrámát is kaptunk – a már igencsak túlkoros Garfielddal.

Amikor kiderült, hogy ismét születik egy Pókember adaptáció, ráadásul a MCU-n belül, mindenki dörzsölte a tenyerét, mit hoznak ki a figurából az alkotók. Pókember bemutatkozása az Amerika kapitány: Polgárháborúban parádésan sikerül, Tom Holland pedig végre minden kritériumnak meg tudott felelni: fiatal – egész konkrétan az eddigi legfiatalabb –, fitt és szupervicces, amilyen Pókember maga.

Mondjuk ki, Tom Holland az eddigi legjobb Pókember,

imádjuk már a gondolatát is, hogy ő lehet az a színész, akinek tolmácsolásában egyszer talán végre már látjuk igazán felnőni a karaktert.

Azt gondolom, jó döntés volt a stúdiótól, hogy a Pókember: Hazatérésből nem csináltak eredettörténetet, valljuk be, az előző 5 film után azt már mindannyian unásig ismerjük. A Jonathan Goldstein, John Francis Daley, Watts és Christopher Ford, Chris McKenna és Erik Sommers alkotta írócsapat úgy döntött, hogy inkább ott folytatja a történetet, ahol a Polgárháború után félbemaradt. Parker (Tom Holland) ízelítőt kapott a Bosszúállók világából, s ugrásra készen várja, hogy újra bevessék. De hiába hívogatja napjában többször Happyt (Jon Favreau), úgy tűnik, a nagyok tesznek rá magasról. Amikor azonban összetűzésbe kerül Adrian Toomesszal (Michael Keaton) és fegyverkereskedő bandájával, Tony Starknak (Robert Downey Jr.) személyesen kell beavatkoznia, hogy megmentse a fiút.

A rendezői székbe a stúdió Jon Wattsot ültette – elsőre talán furcsának tűnhet ez a döntés, hiszen a direktor legutóbbi munkája, a Rendőrautó igencsak felejthetőre sikerült. Watts azonban azt már ott is bizonyította, hogy érti a kamaszok lelkivilágát – a mostani Pókemberhez pedig pont ez lehetett a kulcs. Sikerült is megugrania a lécet, a végeredmény nem egyszerűen korrekt, hanem nagyon is szórakoztató lett. A kérdés, kinek? Nyilvánvalóan a MCU rajongói a sok-sok belső poénért, a megszokottan magas színvonalért, az egész sorozatot átjáró miliőért fogják szeretni ezt a részt is – de ez elsősorban a tinik filmje.

Ahogy a Pókember képregények, úgy ez a Pókember film is tökéletes azonosulási alap lehet a gyermekéveik végén járóknak.

Peter számos olyan problémával küzd, mint bármilyen más kamasz: kivel menjen a bálba, hogyan illeszkedjen be, hogyan feleljen meg a követelményeknek, hogyan tegye boldoggá nagynénjét, és hogyan nyerje el a lány szívét, akiért régóta epekedik. Persze az ő vállát nyomják komolyabb kérdések is: hogyan bizonyítsa Tony Starknak, hogy már nem gyerek, hogyan számoljon le segítség nélkül egy nála jóval dörzsöltebb bűnözővel, és hogyan kezelje a kettős identitását. A Pókember: Hazatérésben az előző problémakör legalább akkora, ha nem nagyobb súllyal szerepel – így látszik, hogy Peter Parker még inkább gyerek, mint felnőtt, akivel azért az idősebb korosztálynak egy fokkal talán nehezebb azonosulnia. Ez persze semmit nem von le a tényből, hogy a fickó imádnivaló, akinek mindannyian szurkolunk.

Szerencsére mindenki megkapja a maga kedvenceit – Tony Stark is időről-időre benéz, de a show most egyértelműen Michael Keatoné. Tény, hogy az írók képesek voltak egy elég árnyalt karaktert írni neki, de az mit sem érne, ha a színész nem töltené meg azt élettel.

A 65 éves Keaton hihetetlen frissességgel van jelen a vásznon,

és megkockáztatom, a MCU egyik legizgalmasabb karakterévé tette a Keselyűt, aki végre nem világuralomra tör, csupán családja boldogulásáért választja a könnyebb utat.

A Keselyű pont akkora feladat, amivel még egy félig gyerek Pókember el tud bánni – és az akció is pont akkora, ami még (na jó, egy kis vasemberi segítséggel) nem haladja meg az ő léptékeit. Szóval ez most nem az a film, ahol fél városok dőlnek romba, vagy ahol óriási seregek csapnak össze egy túlvágott akciójelenetben. Emberi léptékű hősök, emberi léptékű látvánnyal – egy szerethető filmben.

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs.hu egyik alapítója, 2020 augusztusáig főszerkesztője. Geográfusként és filmtörténetre specializálódott bölcsészként végzett, PR-, branding- és marketingtanácsadóként dolgozik. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek.