Kritika

Teherbe ejtett a Cadillac, apának egy szót se! – Titán

A zseniális Nyers rendezője, Julia Ducournau új filmje, az Arany Pálma-díjas Titán egy nyomasztó és végtelenül szürreális, rémálomszerű horror a fejlődés elkerülhetetlenségéről, a szülés sötét oldaláról, az emberiség születéséről, apákról és a sportautók libidójáról. Igaz, az már korántsem biztos, hogy az ezek közötti ok-okozati viszonyok a néző számára is kiderülnek.

A Nyers (azaz Grave, azaz Raw) kétségkívül 2016 egyik legerősebb és legemlékezetesebb filmélménye volt. Egy kompromisszummentes és húsbavágó testhorrorba ágyazott film a női szexualitásról és pubertásról. Persze sok szempontból valóságtól elrugaszkodott, ám ez nem megy az általános érthetőség rovására, a metafora egyszerű és érthető. Ilyen előzmény után pedig egyáltalán nem csoda, hogy második rendezése, a Titán 2021 egyik legvártabb filmje. Már csak azért sem, mert általában ilyenkor dől el, hogy csupán „egyslágeres csodagyerek” volt-e a rendező vagy sem. Cannes-ból elhozta az Arany Pálmát, a nemzetközi fesztiválturné után, amely során kendőzetlen brutalitásával sokaknál kiverte a biztosítékot, a Cinefest keretében végre a hazai közönség kis szelete is megtekinthette az év legjobb botrányfilmjét. (A normál mozipremier állítólag október végén lesz esedékes.)

Hogy épp a Titán nyerte az Arany Pálmát, az már csak azért is felettébb izgalmassá teszi, mert már első ránézésre is markánsan különbözik az elmúlt évek nyerteseitől, amelyek többségükben szociodrámák voltak – bár nem meglepő, hogy egy Spike Lee vezette zsűri nem a konvenciók szerint dönt.

Mindezen ellentmondások fényében talán nem meglepő, hogy a Titán egy csodálatos és kegyetlen agybaszás.

Ducournau második filmje nem pusztán megtartotta az elődje legmarkánsabb tulajdonságait – különös tekintettel az extrém erőszak szimbolikus használatára –, de azokat legalább kétszáz százalékkal fel is erősítette. Ennek köszönhetően, míg a Nyers cselekménye – dacára a metaforikus jellegének és a polgárpukkasztó húzásainak – viszonylag könnyen összefoglalható, ezzel szemben a Titán sztorijáról nehéz bármit is mondani anélkül, hogy lelőnénk a főbb fordulatokat. Mivel ezt semmiképpen sem szeretném megtenni, így a lényeg a lehető legrövidebben: adott egy traumatikus múlttal és jelennel küzdő, pszichopata jegyeket mutató táncoslány, Alexia (Agathe Rousselle), egy autó, amely megtermékenyíti és egy önpusztító életmódot folytató tűzoltó (Vincent Lindon), aki csak a rég elvesztett fiát szeretné visszakapni. Aztán az ő sorsuk mindenféle bizarr módokon kereszteződik.

A film szürrealitását nem pusztán a benne lévő groteszk dolgok adják, hanem az is, amilyen modorban azok megtörténnek. Ducournau ugyanis olyan éles stílus- és hangulatváltásokkal operál a történet egyes pontjain, amelyek miatt néha olyan érzésünk lehet, mintha a Titánt legalább kettő (ha nem több) filmből vágták volna össze. Míg a film első egy harmada egy vérgőzös, végtelenül kegyetlen és olykor a török kávénál is feketébb humorral bíró slasher-horror, hirtelen átváltunk egy bizarr, de csöndes „apa-fia” kapcsolatára fókuszáló családi drámába, hogy végül egy olyan elképesztően kíméletlen testhorrorban csúcsosodjon ki, amire még Cronenberg is elégedetten csettintene.

A Titán cselekménye nem pusztán a brutalitása és nyomasztó hangulata, de olykor a karaktereinek nem teljesen érthető vagy valószerű döntései miatt is rémálomszerű.

Legalábbis elég nehéz bármiféle valóéletbeli logikával értelmezni azt, hogy a film egy pontján miért a tűzoltóknak kell kimenni egy gyógyszer-túladagolási esethez, ahol még csak az ajtót sem kell rátörni a delikvensre. A karakterek alig kommunikálnak szóban egymással (a főhősnő szinte meg sem szólal filmben, igaz, ennek kivételesen van narratív oka), a múltjukról – és a fontos traumáikról – csak részleteket ismerünk meg, miközben hemzsegnek a korántsem egyértelmű vizuális szimbólumok. Míg más metaforajellegű filmeknek (a többször hivatkozott Nyers mellett mondhatnánk az anyám!-at is) van egy egészen határozott, egyértelmű vezérfonala, addig a Titán inkább érződik egy sokmegoldásos kirakósnak.

A főhősnő és az automobilok bizarr viszonyáról a toxikus kapcsolatokból történő kilépés nehézségére asszociálhatunk, ám a hús és a fém összeolvadásának van egy egyértelmű evolúciós vonzata. Míg a két főszereplő között egy valószerűtlen, önmagáért való, érdek nélküli szeretett bontakozik ki, addig a végkifejlett az ember és gép fúziójával az emberségünk fokozatos elvesztésre is figyelmeztethet. Amely összeolvadást a rendezőnő Népszava számára úgy fogalmazta meg, mint „az emberiség születésének a metaforája, egy Isten születésének a parafrázisával”.

Bármit is jelentsen ez.

Fontos, hogy egy kritikusnak legyen önkritikája, és képes legyen elismerni, ha egy film kifogott rajta. Az a helyzet, hogy még napokkal a vetítés után sem tisztázódott bennem, hogy mit is kéne éreznem a Titán kapcsán. Egyfelől egy roppant stílusos, bitang erős képi- és zenei világgal bíró, letaglózóan egyedi és zsigerekig hatoló filmélmény. Ezen a téren mindenképpen előrelépés (sőt ugrás!) a Nyershez képest. Hasonlókat tudok írni a színészekről is. Rousselle nem csak karizmatikus (anti)hősnő, de játéka még a kevés szövege ellenére is sokszínű és magával ragadó. Vincent Lindon pedig az atipikus szerepében talán még nála is jobb.

Másfelől azonban úgy érzem, hogy Ducournau messze túl sok jelentésréteggel és áthalással ruházta fel a filmet, ezek pedig nem mindig egészítik ki egymást. Illetve ezek megfejtéséhez is talán túl kevés kapaszkodót ad. Hogy ez a befogadó (ez esetben az én) „műveletlenségének” vagy a film öncélúságának a hibája, azt még nem sikerült eldöntenem. Az azonban biztos, hogy Ducournau nem magyarázza túl a filmjét. Ám van különbség aközött, hogy nem kell mindent a néző szájába rágni és hogy alapvető információkat nem ismerünk meg. Hiszen a film első, horror szegmensében tulajdonképpen semmi utalást nem kapunk a gyilkos motivációira. A hősét először szexualizáló, majd kegyetlen halálangyalaként prezentáló szegmens olyan, mint egy rape and revenge-film, aminek lekéstük volna az expozíciós „rape” részét,

így csak vakarjuk a fejünket, hogy ki gyilkol és miért.

A rendezőnő szerint nem kell megmagyarázni, hogy miért pszichopata egy karakter, így nem is mond semmit erről. Sőt, az egész vérfürdő jelentéktelenné, és tulajdonképpen indokolatlanná válik a film második felére. A cselekmény szempontjából ugyanis egy gyilkosság vagy a főhősnő és az apja közötti kiélezett konfliktus is elegendő lenne. Mert ez a film az apai szerepekről is szól, csak éppen nem az Alexia és az apja közötti rideg viszony eredetéről, amelynek okai jórészt homályban maradnak. De miért érdekeljen egy olyan gyilkos menekülése, megváltása, akiről csak annyit tudok, hogy kegyetlenül végez bárkivel? A film két fele így kicsit úgy viszonyul egymáshoz, mintha egy Péntek 13. film második fele arról szólna, hogy Jason Vorhees szerelmet keres.

Mindezek alapján akár úgy is tűnhet, hogy a Titán egy művészieskedő blöff. Ám ettől az ítélettől is tartózkodnék, hiszen szinte minden egyes képkockáján, döntésén érződik a tudatosság. Minden szegmensében egy elképesztően ihletett film, amit akkor sem lehet elvitatni, hogy ha csak a felszínét kapargatjuk annak, amit a „költő mondani akart”. Páratlan, sokkoló, lebilincselő, felháborító, vicces, szexi, gyomorforgató és meglepő. Olyan film, ami garantáltan hosszú időre nyomot hagy a nézőjében, de hogy pontosan milyen nyomot, az már legalább annyira múlik a befogadón, mint az alkotón.

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés