A rabbi meg a lánya (Disobedience) az a film, amit még Rachel Weisz és Rachel McAdams leszbikus románca sem tud feldobni. Sőt, Sebastián Lelio művét éppen a szenvedélymentesség teszi különösen lapossá.
Sebastián Lelio idén elnyerte a Legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscar-díjat A Fantastic Woman című filmjével a Testről és lélekről elől. Ezek után különösen kíváncsi voltam az első nagynevű sztárokkal forgatott darabjára, amit a Titanic Filmfesztiválon zárófilmként vetítettek – A rabbi meg a lánya viszont általános csalódás, legfeljebb metaszinten elgondolkodtató.
A rövidfilmesként induló, majd az utóbbi tíz évben játékfilmrendezőként is egyre elismertebb chilei rendező első nemzetközi filmje ugyanis az identitáskérdésről, az új haza és a szülőföld hagyományainak ütköztetéséről szól. Arról, hogy két világ közé kerülve hogyan találhatjuk meg a helyünket, hogyan folytathatjuk az életünket, találhatunk kapcsolatot a régi-új ismerősökkel. Ezek alapján A rabbi meg a lánya keserédes önvallomás is lehetne, ám sajnos leírva mindez sokkal izgalmasabb, mint a vásznon: az új film ugyanis egyszerre gejl és unalmas, valószerűtlen, mesterkélt és kiszámítható.
A rabbi meg a lánya a zárt londoni ortodox zsidóság köreiben játszódik, ami izgalmas kulissza is lehetne, azonban azon túl, hogy ők ilyen különc, maguknak való népség, nem sok derül ki erről a közösségről. Néhány éve a kanadai Félix és Meira (ami más tekintetben szintén gyengécske film) sokkal érdekesebben és élőbben mutatta be ezt a saját törvények szerint működő, egyszerre vágyott és terhes elvonultságot, A rabbi meg a lánya viszont csak egzotikus helyszínnek használja a városrészt, ahol valahogyan túlélték a dinoszauruszok, hogy elhúzott mellettük a világ. A film konfliktusát az adja, hogy apja, a rabbi temetésére hazatér a közösség fekete báránya, Ronit (Rachel Weisz), akit annak idején azért „száműztek” New Yorkba, mert viszonyt kezdett egy barátnőjével, Estivel (Rachel McAdams). Esti időközben hozzáment gyerekkori barátjukhoz, Dovidhoz (Alessandro Nivola), ez azonban nem akadályozza meg a hölgyek újbóli egymásra találását.
Természetesen a filmmel kapcsolatban mindenkit az érdekel, hogy milyen leszbikus Weisz és McAdams.
Nos, A rabbi meg a lánya egyik leggyengébb pontja éppen a kettejük összjátéka. A két színésznő között semmi kémia nincs, mellesleg külön-külön is borzalmasan játszanak a filmben, láthatóan teljesen tanácstalanul sodródnak jelenetről jelenetre. A „híres” szexjelenetük (amit a hírek szerint Weisz dirigált, hogy hiteles legyen) pedig roppant kínos élmény: ugyan nem egy pornófilm esztétikája szerint működik, de ez nem jelenti azt, hogy szenvedélyes vagy érzelmes lenne.
A rabbi meg a lánya leginkább azért jelentéktelen film, mert egy házasság felbomlásán vagy fennmaradásán túl nincs igazi tétje. Nem szól a két nő vallásosságának megrendüléséről vagy megmaradásáról, pedig ez adná magát, nem szól a közösség felbolydulásáról és felháborodásáról, pedig Dovid az elhunyt rabbi tanítványaként éppen esélyes arra, hogy az utódja legyen. De még a külvilág-ortodoxia ütköztetése is vérszegény, hiszen maguk a karakterek is azok. Weisz (aki mellesleg túl öreg a szerepre) bőrdzsekis New York-iként hozza a szokásos felforgató szerepkörét, de Ronit olyannyira sablonszerű, hogy nehéz bármilyen mélységet belelátni. Ugyanígy Estivel sem tud mit kezdeni a film azon túl, hogy a jól nevelt, naiv lánykából kibuktatja a szenvedélyt. Dovid pedig egyszerűen túl kevés teret kap arra, hogy kibontakozhasson.
Sebastián Lelio karrierjének alakulásával kapcsolatban árulkodó, hogy következő műve a saját remake-je lesz. A rendező egyik legsikeresebb chilei filmje, a Gloria hamarosan Julianne Moore és John Turturro főszereplésével éled újjá. Ennyit vár tőle a világ, hogy a saját, visszatérő témáit (kisközösségek formálódása és lebomlása, boldogságkeresés, különcök) mostantól áramvonalasított formában mondja fel újra? Ha felvállalja ezt a szerepet, akkor bizony szegényebb lesz a filmvilág egy éppen csak kibontakozó, egyéni hanggal.
