Kritika

Tizenkét gyanús ember – Gyilkosság az Orient expresszen

Gyilkosság az Orient expresszen 01

Számtalan Agatha Christie-adaptáció született az elmúlt évtizedekben, de Sidney Lumet 1974-es filmjét még mindig az egyik legjobbként tartják számon. Nem is érdemtelenül: az éppen 40 éves krimi ma is nagyszerűen működik, ennek oka pedig – akárcsak a nyomozás kulcsa – az apró részletekben rejlik.

A film

A Gyilkosság az Orient expresszen klasszikus whodunit, vagyis „ki tette” típusú nyomozófilm. A bűntény már megtörtént, a kérdés, hogy ki, miért és hogyan követte el. Ehhez illően sok flashbacket kapunk, ahogy a történtek rekonstruálódnak, és az egyes jelenetek újraértelmeződnek a szerénytelenül nagyszerű Hercule Poirot elmetornája során.

Poirot, a belga származású, de főleg Angliában tevékenykedő, bajszos kis magándetektív Agathe Christie legismertebb karaktere, akit több mint 30 regény után mozgóképen is számtalanszor láthattunk, elsősorban Peter Ustinov és David Suchet alakításában. Az angliai közegben kicsit mindig különc viselkedése mellett éber aprólékossága, lankadatlan figyelme és pszichológiai érzéke tették emblematikussá.

Itt a felismerhetetlenre maszkírozott Albert Finney játssza. Ebben a megformálásban még inkább fura, kicsit nevetséges, már-már idegesítő figura, aki viszont fokozatosan elnyeri a szimpátiánkat azzal, ahogy a maga finom módján – mellékes kis kérdésekkel, félvállról odavetett csalikkal, személyre szabott viselkedési módok váltogatásával –, de minden résztvevőt az orránál fogva vezet. Ez az átalakulás azért is tesz jót a filmnek, mert így különösebb törés nélkül tudja megmutatni a csodabogár Poirot kétségtelenül komikumba hajló oldalát a bajuszápolástól a kesztyűben olvasásig, de ez nem oltja ki tiszteletre méltó detektív-mivoltát sem. Végül akkor lesz igazán elemében, amikor az elmaradhatatlan szembesítéskor rázúdíthatja az egybegyűltekre vállaltan zseniális megállapításait, akár a vád képviselője egy bírósági tárgyaláson. Finney harsány játéka egyébként főleg a Poirot-tévésorozat David Suchet-jének visszafogott eleganciáját ismerve szembetűnő.

Gyilkosság az Orient expresszen 02

A film megőrzi a Christie-regények korabeli angol kispolgári atmoszféráját a kosztümökben és a dialógusok modorában is. Természetesen szintén a történetből örökölt elem, hogy az események java része vonaton játszódik, de Lumet választása nem véletlenül eshetett éppen erre a könyvre. Amúgy is szereti bezárni a karaktereit kis helyekre, és megnézni, mit kezdenek egymással, ha nincs hova bújni. Elsősorban a Tizenkét dühös ember ilyen, de következő filmjében, a Kánikulai délutánban is megtalálható ez az elem.

Ez pedig szükségszerűen magával vonja, hogy elsősorban szűk képekben, sok közeliben látjuk kirajzolódni a történteket, a gyanúsítottak reakcióiból és Poirot rezdüléseiből kapjuk a legtöbb információt. Ez egyike Lumet kevésbé látványos fogásainak, amelyekkel szinte végig fenn tudja tartani a nyomozás feszültségét. Hasonló eszköz az is, hogy a flashbackekben nem ugyanúgy látjuk a jeleneteket, ahogy első alkalommal, hanem mindig csak egy kicsit extrémebb szögből, épp hogy csak egy kicsit zavaró legyen. Ilyen még a zenehasználat is: a kihallgatások során a nyitóképsor nyugtalanító zenéje vissza-visszakúszik az egyébként hagyományos képi világú és gyakran kedélyes alaphangulatú jelenetekbe.

Szintén fontos működtetője a filmnek az erős színészi játék, de ez szinte előre elvárható, hiszen Finney mellett olyan nagy nevek láthatók, mint Lauren Bacall, Ingrid Bergman, Sean Connery, Anthony Perkins, Vanessa Redgrave, vagy a magyar grófot alakító Michael York. Bergman például olyan svéd akcentusos angolt produkál, amilyet talán már gyerekkorában is csak direkt tudott (kapott is érte egy Oscart), de az is érdekes, ahogy a Psycho elmebetegeként ismert Perkins érzelmileg labilis, anyakomplexusos figurát teremt a karakteréből – ennek a könyvben még nyoma sincs.

Gyilkosság az Orient expresszen 03

A kifejezetten szöveghű adaptáció egyetlen szembetűnő változtatása, hogy a történet során később előkerülő és fontossá váló korábbi bűnesetet kiemeli a film legelejére, és a már említett nyitójelenetté lépteti elő, amely egy dialógus nélküli montázsszekvencia a bűntény újságcikkekbe merevedő képeivel. Ezzel egyrészt nagyon erős és sötét atmoszférát teremt, amivel megalapozza az egész filmet, és végig kissé baljós ellenpontot szolgáltat a vonatos nyomozás poriot-san finomkodó hangulatával szemben. Másrészt vissza-visszatérnek ezek a képek a rejtély kibogozása közben is, sőt a végén az összelegózott bűntényt is ugyanilyen vészjósló stílusú képekben látjuk, ez a hangulat keretezi tehát a filmet.

A rejtély – detektívtörténetről lévén szó – megoldódik ugyan, és a zárlat látszólag emelkedett, mégis (sőt, talán éppen ezért) hagy a film némi kényelmetlen utóérzetet az Orient expresszen történtekkel kapcsolatban. Poirot is kételyek közt marad, nem véletlenül: a film – akárcsak Christie regénye – az izgalmas intellektuális nyomozósdi mellett bűn és igazság természetével kapcsolatos morális kérdésekre is rávilágít, de mint vonat a tájon a film végén, csak átzakatol rajtuk, és az ítélkezés a nézőre marad.

A lemez

Sidney Lumet klasszikusa ezúttal egy fapados kiadást érdemelt ki.

Bolcsó Dániel

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com