Az idei Oscar-szezon egyik legnagyobb visszhangot kiváltó filmje a To Leslie, egy alkoholbeteg anya küzdelme fia bizalmának visszanyerésére pont annyira, és sokkal kevésbé pátoszosan, mint amennyire ez hangzik.
Van valami szürreális abban, hogy az idei Oscar-díj egy egészen apró függetlenfilmtől hangos, aminek úgy sikerült hullámokat kavarnia a szakmán belül, hogy januárig néhány cinephile-en kívül senki sem hallott róla. A To Leslie eljutása szélesebb közönséghez és az Oscar-jelölés a legjobb női főszereplő kategóriában egy olyan út, amelynek megértése közelebb visz a film ambivalenciájának megértéséhez. A filmet októberben mutatták be a South by Southwest fesztiválon, ahol nem kavart túl nagy port, mozis forgalmazása során is összesen 27 ezer dollárnyi összeget sikerült összeszednie.
Normális esetben egy ilyen kis költségvetésű függetlenfilm története itt véget érne, azonban a rendező Michael Morris felesége rendkívül jó kapcsolatokkal rendelkezik a hollywoodi A-listás színészek körében. Mary McCormack elkezdte emailben ajánlani férje filmjét, illetve zártkörű vetítéseket szerveztek az érdeklődők számára, akik így szájreklám útján tudták terjeszteni a film (jó) hírét. Az első fecske Edward Norton volt, akit nem sokkal később követett Gwyneth Paltrow, Kate Winslet és az idén szintén jelölt Cate Blanchett. Innen már nem volt visszaút, az Akadémia tagjai is kihűltek Andrea Riseborough alakítása láttán, azonban hivatalos jelölése után elkezdtek vizsgálódni és visszavonásának lehetősége is fennállt,
ugyanis a hivatalos szabályok szerint a jelölt filmekből nem lehet zártkörű vetítéseket szervezni.
Sokan a Mary McCormack által végigvitt gerillamarketingben a kortárs amerikai film megreformálásának lehetőségét látják, ahol a kisköltségvetésű produkciók is labdába tudnak rúgni a milliós marketinggel megturnéztatott filmek között. A kritikusabb hangok viszont felhívják a figyelmet arra, hogy a függetlenfilmes szcéna jelentős része nem rendelkezik olyan kiterjedt kapcsolati hálóval, mint McCormack, és a To Leslie diadalmenetéhez legnagyobb részt az járult hozzá, hogy világsztárok kezdték el nyilvánosan dicsérni. Miért érdekes ez a film értékelése szempontjából? A film egy ízig-vérig indie karakterdráma egy anyáról, Leslie-ről (Andrea Riseborough), aki egy váratlan lottónyereményt követően elveszti a kontrollt élete felett, alkoholista lesz és magára hagyja egyetlen fiát (a történetet a forgatókönyvíró, Ryan Binaco saját édesanyja életéről mintázta). Michael Morris filmje szépen lassan építkezik, lehetőségünk van közelebbről megismerni Leslie-t és rajta keresztül az alkoholbeteg működés pusztító hatását.
Azáltal, hogy Morris a film első egy órájában a saját mélypontja felé konvergáló Leslie odüsszeiáját mutatja meg, az alkoholizmus ritka hiteles bemutatását láthatjuk, ami köszönőviszonyban sincs a nagyköltségvetésű produkciók függőségábrázolásával. Andrea Riseborough alakítása nem véletlenül keltette fel az Akadémia és az érte szót emelő sztárok figyelmét: játékával tökéletesen visszaadja azt a kettősséget, amit a szenvedélybetegek körül állók nap mint nap megélnek. Mikor már az utolsó szállásáról is utcára teszik, Leslie megpróbál fiával és szülővárosában élő rokonaival, volt ismerőseivel kapcsolatot kialakítani, hogy menedéket találjon. Hogy ez mennyiben őszinte közeledés és mennyiben tudatos manipuláció, azt képtelenség eldönteni, ugyanis Riseborough döbbenetes erővel képes megjeleníteni karakterének elveszettségét és mindenkin átgázoló önzését. A film egyik legszebb jelenetében Leslie sokadik estéjét tölti egy bárban, záróra előtt pedig felcsendül Willie Nelson Are You Sure? című dala, aminek szövege elindít valamit a nőben,
aminek hatására rálép a felépülés rögös útjára.
Morris filmje innentől Leslie felépülésére, múltjával való szembenézésre és az elkövetett hibák jóvátételére helyezi a hangsúlyt és itt kezd el kiütközni a korábban említett ambivalencia. A film ugyanazokkal az eszközökkel dolgozik, mint az első órában, azonban a történet egyre inkább elkezd hasonlítani egy klasszikus hollywoodi megváltástörténetre, ahol a főhős egy másik ember iránt érzett vonzalom, gondoskodási vágy miatt felhagy korábbi életvitelével. Ilyen volt például a helyszínek, a főhős és a dalok plusz információs szerepével hasonlóan dolgozó Őrült szív, ahol Jeff Bridges rendkívül sokoldalú karrierje egyetlen Oscar-díját nyerte meg az alkoholista, kiégett countryénekes Bad Blake megformálásáért.
Mindkét film központi eleme a másikkal való kapcsolatteremtés (és ennek fenntartása), illetve a valakiről való gondoskodás vágyának megélése. Leslie és Blake is fiával szeretné helyrehozni megromlott kapcsolatát, és ez a gondolat tud motivációként szolgálni ahhoz, hogy letegyék az alkoholt. Míg azonban Blake egy 2 perces montázsban bemutatott rehabos időszak után meggyógyul, addig Leslie lassan, lépésről-lépésre kezd el felépülni. A film végéig Morris végig fenntartja annak a lehetőségét, hogy Leslie-t bármelyik józan pillanatában megkísértheti az alkohol (ahogy ezt egy egészen fantasztikus jelenetben egy jóképű cowboy képében meg is teszi), ebben a kísértésben pedig szükségszerűen benne van a bukás lehetősége is.
Ez a valósághű bemutatása annak, hogy a józan élet fenntartása megszámlálhatatlan apró döntésen múlik, a zárlatra elhalványul, hiszen Leslie célba ér.
Morris a katartikus lezárás érdekében feláldozza azt a realista bizonytalanságot, ami eddig a film erejét adta. Itt ütközik ki igazán az a kettősség, ami a film marketingjét jellemezte: ameddig el lehet jutni kicsiben, hitelesen addig úgy halad, de amikor a szükség úgy kívánja, feláldozza ezeket az alapelveket.
A film legerősebb pillanataiban Sean Baker (Floridai álom, Tangerine, Vörös rakéta) végtelenül empatikus és megértő hozzáállását juttathatja eszünkbe, aki szintén képes volt úgy bemutatni a társadalom perifériájára szorultakat, hogy a rendezőt egy pillanatra sem éreztük lekezelőnek vagy kihasználónak. Riseborough alakítása mellett érdemes ugyanolyan elismerően nyilatkozni Marc Maronról, aki csöndes visszafogottságával legalább olyan mély és összetett karaktert fest föl, mint a színésznő, vagy a Drót Bubbles-aként megismert André Royoról, akinek sikerül visszahoznia valamit a kultikus sorozat realizmusából.
A film végére nehéz nem úgy tekinteni a To Leslie-re, mint egy felépülőben lévő alkoholbetegre: sokszor a bukás szélén táncol, néha szinte már érezzük is, hogy itt a vége, de mindig akad valami vagy valaki, ami visszarántja a szakadék széléről.
