Kritika

Tökkelütött – Halloween

Sok évtizednyi csalódást keltő folytatást igyekezett feledtetni a legújabb Michael Myers borzongatás, ám az új Halloween az atmoszféra és a fókusz teljes hiányát annyi dramaturgiai következetlenséggel önti nyakon, hogy végül beáll gagyi sokadik résznek.

Pedig úgy tűnt, minden sínen van. Az eredetileg Halloween Returns néven futó munkaprojekt (melyből aztán szimplán Halloween lett, ami immár a harmadik film ugyanazzal a címmel) az egyetlen járható úton haladt afelé, hogy becsatornázza a John Carpenter-féle klasszikust az új évszázadba. Fáradt reboot vagy sokadik folytatás helyett a film forgatókönyvírói egyetlen könnyed mozdulattal törölték a ’78-as eredeti után készült tucatnyi alávaló Halloween-mozit, és kizárólag az első rész eseményeit igyekeztek tovább göngyölíteni 40 évvel később.

A tolerálhatatlanul hitvány és a nézhetetlen között ingázó, én nem tudom, hány folytatás meg nem történtté nyilvánítása után az új rész nagy visszatérője, Jamie Lee Curtis mint Laurie Strode olyan szerepben találja magát, mint Sarah Conor a Terminátor 2-ben. Az első rész eseményei során tinédzserként traumatizált karakter emberöltők óta várja folyamatosan harcra készen a gonosz elkerülhetetlen visszatértét, paranoiával túlfűtött viselkedése pedig eltávolította a családjától és a külvilágtól. A gonosz képében Michael Myers persze annak rendje s módja szerint vissza is tér, de minek?

Az új Halloweenben az a legrosszabb, hogy szinte végig magában hordozza a franchise első valamirevaló folytatásának az ígéretét, amire aztán kriminális baromságok és diszfunkcionális sztorielemek egész garmadája vet árnyékot. Jamie Lee Curtis nem kicsit elnagyolt figurája jól szuperáló motorja lehetne egy slasher horrorfilmnek, mégis szinte alig szerepel a filmben. A történet túl sok szereplőt mozgat, sőt komplett mellékszálakat éget el a semmibe. A fókuszvesztett történetvezetés lézengő karaktereit mindössze Myers maszkjának kifejezéstelen tekintete tartja össze, ugyanis az ő késébe, bárdjába, kalapácsába vagy körömvágó ollójába dőlnek bele valamennyien.

A címadó Halloween ünnepi hangulata érintőlegesen hatja át a vásznon zajló eseményeket.

A filmnek nincs egy olyan egységes atmoszférája, mint ami John Carpenter zsánerteremtő eredetijének mikrobüdzséjéből megvalósult. A töklámpást készítő, beöltözős, édességkunyeráló őrületet nehéz az Atlanti-óceán túloldaláról megérteni, mégis Carpenter képes volt egy mozgóképes kapszulába foglalni az egész esszenciáját. A folytatásban mindez inkább csak a háttérben zajlik, nem aktív része, csak mondvacsinált indikátora a történéseknek, hogy egy hipszter William Shatner maszkos pszichopata gondtalanul el tudjon vegyülni a kertvárosban.

Az narratíva ráadásul hullámzóvá válik a rosszul elhelyezett, sokszor kifejezetten értelmetlen vicceskedéstől. A filmet a rendező, David Gordon Green és Danny McBride, népszerű komikusszínész írta, így lehetett rá számítani, hogy nem egy karót nyelt, szükségtelenül komolykodó horrorral lesz dolgunk,

de néhol a poénok nemcsak ártanak a sztori komolyan vehetőségének, de sokszor tök öncélúak is.

Spoiler nélkül a film egyik jelenetében két rendőr, akikkel se azelőtt, se azután nem találkozunk, hosszasan viccelődve arról társalog, ki milyen vacsorát hozott magával.

Az összkép, ha befogjuk az orrunkat és a többi Halloween folytatás sötét emlékét felidézzük, még mindig menthető volna, de a film olyan frusztráló és érthetetlen dramaturgiai sületlenségekbe rohan bele, hogy attól a legmasszívabb rajongó is félrenyeli a popcornt. A film az utolsó harmad előtt vesz egy váratlanul meredek fordulatot, de csak azért, hogy a konfliktust szó szerint öt perc múlva feloldja. Érthetetlen írói döntés, az elmúlt évek egyik legostobább és legcéltalanabb filmes csavarja, amit csak tetőznek az unalomig rágott, aztán ezerszer kihányt horrorfilmes klisék és a szereplők bugyuta, valószerűtlen döntései.

A Halloween megalapozta egy zsáner paneljeit, amiket aztán addig kopíroztak a horrorfilmesek, hogy Carpenter klasszikusának egykoron eredeti fogásai idővel toposszá züllöttek. Így a négy évtizeddel az első rész után bekocogó „igazi” Halloween folytatás is csak egy horrorfilmmé silányul a sok közül, hiába az édes nosztalgiát jelentő szintetizátor főcímzene és az eredeti filmhez egy dollárért vásárolt, majd átszabott Shatner maszk. Ha a jövőben újra nekifutnának egy második résznek, előtte érdemes lenne ezt is lomtárba küldeni.

Avatar

Papp Atilla

Papp Atilla a Budapesti Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett, 2018 óta tagja a Filmtekercsnek. Akut celluloidfüggő, a százmilliós blockbustertől a filléres kísérleti filmig minden érdekli.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya