Kritika

Kraft a Croftban – Tomb Raider

Hálás vagyok a Tomb Raider című filmnek, mert az elátkozottnak számító videojátékadaptációk sorából több szempont alapján is képes kiemelkedni – de elég ez ahhoz, hogy megváltsa a műfajt?

Egy évvel ezelőtt az Assassin’s Creed utáni csalódást követően összeszedtem a maradék reményemet, és egy cikkben összegeztem, mi kell egy jó videojátékadaptációhoz. 2016 volt a nagy reménység, hogy végre mainstream és elfogadott lehessen ez az alműfaj, de a Warcraft és az Assassin’s Creed egyaránt megbuktak a nézőknél és a kritikusoknál. Mindkettőnél úgy tűnt, minden a helyén van, míg a végére egy belterjes katyvaszt kaptunk, amit legfeljebb a játékok keményvonalas rajongói tudtak 100%-osan élvezni. A Tomb Raider az eltelt két év alatt az első komolyabb próbálkozás ezen a fronton, és úgy érzem, végre összeszedte magát Hollywood.

Az Angelina Jolie-val készült két korábbi Tomb Raider-film akár a mintaképe is lehetne a gagyinak. Elavult akciójelenetek, nulla dramaturgia – maximum bűnös élvezetként működő filmek voltak, melynek főszereplője Angelina Jolie mellbősége volt. Nem meglepő, hiszen maga az alapfigura is az egyik leginkább szexualizált játékkarakter, aki hosszú copffal, két pisztollyal és pixelcickókkal vonul harcba a mindenféle veszélyeztetett lények és ősi szörnyek ellen. Volt min javítani tehát: az alapjáték 2013-ban újította meg Lara Croft figuráját, és ezt a változtatást az új film is követte.

A 2013-as Tomb Raider játékban Lara egy kevésbé profi, tapasztalatlan, de a legborzasztóbb kihívások és körülmények ellenére is kitartó főszereplő. Ezt a karaktert Alicia Vikander csont nélkül hozza. A Roar Uthaug (Hideg préda) norvég rendező által készített új film ezt a stílust és hangulatot ülteti át a játékétól különböző sztoriba. A tehetős Croft család egyetlen gyermeke, Lara örökségét hátrahagyva tengeti életét. Apja hét évvel ezelőtti eltűnése még mindig fáj számára, de amikor megtudja, hol veszett nyoma, egyből útnak indul. A történet egy elzárt szigetre vezeti Larát, akinek meg kell harcolnia egy zsoldossereggel és a természet elemeivel is, hogy megállítson egy világot fenyegető felfedezést.

A szexi sírrabló külsőségeket hátrahagyva a franchise egy nagyon mozgalmas és biztos kézzel végigvezetett akció-kalandfilmben születik újjá. Legnagyobb érdemei közé tartozik, hogy végig képes fenntartani a figyelmet, kevés üresjárattal operál. A sikeres játékadaptációhoz szükséges öt pontomból többnél is jól vizsgázik a film. A megfelelő színészválasztásról már beszéltem: Vikander remek választás volt a szerepre, mert egy olyan Larát hoz, akinek lehet szurkolni és akit lehet szeretni. Látszik rajta, hogy odatette magát és edzett a szerepre, hiszen a karakter sikere útjában rengeteg szenvedés áll. Larát a sztori faltól falig csapkodja, földhöz vágja, de még így is kitart, nem adja fel. Emiatt egy igazán példamutató hős, mert semmi sem adott számára, mindenért megdolgozik.

Kicsit olyan az új Lara, mintha Indiana Jonest keverték volna Wonder Womannel.

Kompetens női karakter, aki személyiségével is elbűvöl mindenkit, mielőtt az akció egyáltalán kezdetét venné – eközben pedig rendkívül intelligens, de nem annyira, hogy túlzó vagy rajzfilmszerű lenne. A készítők ügyesen érik azt el, hogy a kislányos arcú Vikanderre mindenki az egyik legerősebb sakkbábuként tekintsen a táblán, viszont hősünk nem is pökhendi ezen a téren. Vége a pózerkedésnek, a lassított lövöldözős jeleneteknek: sokkal ízlésesebb, sárral és kosszal beborított, realistább mozi lett a Tomb Raider.

Persze nem minden fenékig tejfel, mert míg a film látványa, alakításai akciójelenetei és feszültségkeltése egészen jól működnek, maga a történet csupán átlagos szintet képvisel. Nem célzott magasra, mert egy Lara Croft eredettörténetet akart vázolni, és akként megfelelően funkcionál, de alig tartalmaz olyan elemet, amit ne láttunk volna egy Indiana Jonesban vagy akár A nemzet aranyában. A kulcs itt mégis a készítők és a főszereplő által prezentált kompetencia, amivel az igen rossz múlttal rendelkező videojátékos filmeknek segítő kezet nyújt. Mert az nem elég, hogy a rajongókat kielégítik, hanem önálló történetként is működniük kell – a Tomb Raidert pedig nyugodtan megnézheti és élvezheti az is, aki még sosem hallott erről a brandről.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel a Magazin és Kritika rovat szerkesztője. Kedvencei az életszagú, morális kérdéseket feszegető filmek, a kamaradarabok és az igényes blockbusterek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya