A filmet Tony Scott rendezte, a forgatókönyvet tudatosan Tom Cruise-ra – és a kigyúrt felsőtestére – írták, az amerikai haditengerészet néhány apróbb módosításért cserébe beszállt a filmbe, így készült el 1986 legsikeresebb filmje, a Top Gun, amit legalább annyian utálnak, mint amennyien szeretik.
Ronald Reagan, az Egyesült Államok 40. elnöke, talán az egyik legnépszerűbb elnök volt a 20. században, ami részben annak volt köszönhető, hogy a politikai pálya előtt színészként dolgozott, 84 filmben szerepelt. Ő hirdette meg azt a csillagháborús tervet, amit később egy bizonyos film alapján Star Wars-nak neveztek el. A program célja a légvédelem globálissá terjesztése, és a Szovjetunió elleni harcok égbe emelése volt, rakétaelhárítással, műholdakkal és vadászgépekkel, amiből jónéhányat láthatunk a Top Gunban.
Az aktuálpolitikai vetületen túl is adott volt minden ahhoz, hogy a Top Gun olyan ’80-as évekbeli blockbuster legyen, hogy a fal adja a másikat. Nem véletlenül. A film producerei, Jerry Bruckheimer és Don Simpson két nagy sikerű filmet készítettek közösen a Top Gun előtt, a Flashdance-t és a Beverly Hills-i zsarut, várható volt tehát, hogy jó alapanyaghoz nyúlnak. A karakterek: egy fejlődésre váró főhős; a legjobb barát, akinek szükségszerűen a főhős kezeiben kell meghalnia, így kellően visszavetve annak előrehaladását; az antagonista, akinél jobbnak kell lenni; és az elsőre magát meg nem adó nő, aki harminc perccel később üldözi a hadnagyot, hogy szerelmet valljon neki. A tapasztalt filmfogyasztó számára nem meglepő az sem, hogy egyedül a TOPGUN kiképzője tudja, mi történt Maverick apjával.
A sztori szerint az ösztönös tehetségű vadászpilóta, Pete „Maverick” Mitchell (Tom Cruise) és Nick „Goose” Bradshaw (Anthony Edwards) lehetőséget kapnak, hogy a TOPGUN nevű kiképzésen az Egyesült Államok legjobb pilótáival repülhessenek, és hivatalosan is a legjobbak lehessenek. Az érkezés után hamar kiderül, hogy egy másik pilóta is kiemelkedik a többiek közül, Tom „Iceman” Kazansky (Val Kilmer), akivel Maverick egyből rivalizálni kezd. Kérdés, hogy végül melyikük lesz a jobb. A rivalizálás közben színre lép a kiképzésen oktató asztrofizikus, Charlotte „Charlie” Blackwood (Kelly McGillis), aki szinte azonnal Maverick földi célpontja lesz.
A film egyik központi témája egy többszörösen önreflexív motívumhoz, a legjobbá válás vágyához kapcsolódik.
Tom Cruise korai alakításaiban többször visszatér ez a tematika, a Mint a villámban autóversenyzőként, a Koktélban mixerként akar a csúcsra törni. Egy fiatal, nagy reményekkel induló színész esetében az ilyen karakterválasztások érhetőek, hiszen a közönségnek és Hollywoodnak is bizonyítania kellett, hogy a széles vigyor mögött tehetség is lapul, ami a legnagyobbak közé fogja emelni. Tony Scott hasonló helyzetben volt, de neki a már rendezőként befutott bátyja, Ridley Scott (A nyolcadik utas: a Halál) árnyékából kellett kitörnie, bizonyítva azt, hogy nem csak a neve miatt készíthet filmeket. A rendező és a főszereplő hasonló motivációi vezettek el ehhez a filmhez, a jelenből visszatekintve pedig egyértelmű, hogy mindkettőjüknek ez a film hozta meg az igazi sikert.
A Top Gun mégis olyan filmként, mint Maverick pilótaként: a levegőben döbbenetesen jó, a földön viszont a túlságosan nagy önbizalom ellenére nem jön össze minden.
A meredek hasonlatot kicsit jobban kifejtve, a párbeszédek többnyire közhelyesek. Minden dialógus az első pillanattól kiszámítható. Iceman és Maverick egyik első konfliktusakor Iceman provokálására („Nem bírlak, mert veszélyes vagy!”) Maverick annyit válaszol, hogy: „Igazad van, Iceman. Veszélyes vagyok.” A szerelmi szál pedig a legszenvedélyesebb pillanatokban is túl diszkrét marad. Az egyetlen szexjelenet a filmben nem megy tovább egy klasszikus, popzenei videoklipbe illő csókolózásnál – ezt utólag rögzítették, ezért nem mutat túl sokat –, a filmben azonban van egy jelenet, ami sokkal inkább szexuálisan fűtött (erről még később lesz szó).
A forgatókönyv szövegbeli hiányosságait ellensúlyozza a képi világ. Különösen szerencsés választás volt ehhez a filmhez Tony Scott, az általa hozott stílus az egyik fő alkotóeleme a Top Gun sikerének, mindent úgy ábrázol, ahogy azt a néző látni szeretné, ez pedig a blockbuster-élmény egyik kulcsa. Jeffery Kimball, a film operatőre lélegzetelállító képeket mutat a gépekről – a leszállások snittjei a sztori szerint egy alkalommal 25 ezer dollárt is megértek a rendezőnek. Kevés filmnek sikerül, de a Top Gun a levegőben hibátlanul oldja meg, hogy ne zavarodjon össze a néző térlátása, a leggyorsabb pillanatokat leszámítva folyamatosan követhető az akció. Hasonló jeleneteket korábban Clint Eastwood Tűzróka című filmjében láttunk, az effektek persze a Top Gunban már jóval fejlettebbek.
A naplementében elhúzó F-14-es vadászgépek képei és Tom Cruise épp híressé váló vigyora
a legemlékezetesebb elemei a filmnek. Ez a képi világ egy rendkívül meghatározó, tipikusan nyolcvanas évekbeli jelenség, az MTV térhódításának eredménye. A videóklipeket adó csatorna fellendülést hozott a zeneiparban, a nagy zenekarok klipjei mind itt jelentek meg, és mindet jellemezte az egységes, MTV-hez illő klipesztétika. Scott az első játékfilmje után reklámokat és videoklipeket rendezett – épp egy autóreklám miatt keresték meg a Top Gun producerei –, a stílus tehát a kisujjában volt. A míves, már majdnem giccses képi világ, ami mindent tökéletesnek ábrázol, legyenek azok a repülőgépek, a pilóták, vagy egy egyszerű röplabdameccs. Ha egy-egy ilyen jelenetet kivennénk a filmből, minimális munkával lehetne belőlük klipet vagy reklámot készíteni, például az Egyesült Államok hadseregének.
A haditengerészet nem véletlenül adta a film bevételeihez képest szinte ingyen a haditechnikát,
a premier után sokszorosára nőtt a katonának jelentkező fiatalok száma, már a mozik kijáratánál toborozták azokat a srácokat, akik pár perccel korábban Mavericket vagy Icemant nevezték ki példaképüknek.
Egyértelmű ugyan, hogy a hidegháborúban az Egyesült Államok és a Szovjetunió „harcolt” egymással, de a filmben egyszer sem hangzik el az, hogy az ellenség orosz. Csak a vörös csillagot viselő pilótákat látjuk, akik vagy lezuhannak, vagy elmenekülnek (emiatt itthon 1991-ig kellett várni a filmre). Bár Maverick és Iceman ugyanazon az oldalon harcolnak, kettőjük viszonya is az Egyesült Államok és a Szovjetunió rivalizálásának felel meg, mely több hevesebb konfliktusban csúcsosodik ki, végül – a hidegháború lezárásával és a közös küldetés sikere után – baráti viszonyban zárul.
Quentin Tarantino a Sleep with Me című filmben tűnik fel egy rövid szerep erejéig, és rögtön elkezdi győzködni a főhőst, hogy a Top Gun bizony Maverick saját homoszexualitásával való küzdelmét ábrázolja. A rendező szerint Iceman és a többi pilóta a homoszexualitást testesíti meg, míg Charlie (nem véletlen a férfi hívónév sem) a heteroszexualitást, Mitchell hadnagy pedig végig a kettő közt egyensúlyozik. Ennek az egyik csúcsa a röplabdameccs, ahol napolajjal bekenve, póló nélkül, farmerben játszanak a pilóták. Ez a jelenet erotikusan a végletekig túlfűtött, ugyanakkor kétségtelenül az egyik legikonikusabb jelenet a filmben. „You can be my wingman anytime” – mondja végül Iceman Mavericknek, Tarantino ezt a mondatot tekinti a szexualitással vívott küzdelem végének, mindenki megtippelheti, mi a végső „döntés”.
Ez a film egy katonai sztorikból tündérmesévé gyúrt történet.
Az örök második a legjobbá képes válni, komoly veszteség árán is, miközben rátalál a szerelem. A Top Gun nem ad nagy finálét a hidegháborúnak, de nem is erre vállalkozik, a politikai helyzet csupán történelmi keretet ad. Tony Scott filmje háborús propaganda is lehetett volna, de inkább csak egy jól sikerült akció-dráma lett, ami toborzásra is alkalmas.
A film sikere után többekben felvetődött a gondolat, hogy készül-e folytatás, de Tom Cruise 1990-ben azt mondta, „felelőtlenség” lenne további filmeket készíteni, mert a háború nem a jó út. A sors iróniája, hogy a Top Gun: Maverick premierje a halasztások miatt épp egy háborús konfliktus időszakára esett.
Mint a legtöbb, tíz évnél régebbi filmnél, itt is felvetődik a kérdés:
érdekes ma még a Top Gun, érdemes elővenni az idén 36 éves filmet?
A választ nem elsősorban a minőség határozza meg, sokkal inkább az a jelenség, ami évek óta most a legerősebb, a nosztalgia. A nyolcvanas évek divatja újra hódít, a magas derekú farmerek, a melegítőfelsők, és a bomberdzsekik ismét népszerűek,
a Top Gun egyik ikonikus eleme, a Ray-Ban napszemüveg pedig ma is legalább annyira divatos, mint 1986-ban.
A nyolcvanas évek zenéje szintén reneszánszát éli, és a korszak stílusjegyeit magukon viselő számoktól hemzseg a film. A válasz tehát ettől függ: akik saját élményekkel rendelkeznek a nyolcvanas évekről, és ezekre szívesen emlékeznek vissza, illetve a fiatalok, akik számára egy misztikus korszaknak tűnik a letűnt évtized, mindannyian élvezni fogják ezt a filmet. A Top Gun nem hibátlan, összességében mégis egy korszakából kiemelkedő, és az idő próbáját jórészt kiálló karakterdráma izgalmas akciójelenetekkel. Retrofilm, ami bárkivel bárkivel képes megszerettetni a mozit, és ha a hivatalos értékelésekben nem is első a Top Gun, a köztudatban valószínűleg évek múlva is a klasszikus filmek között fogják említeni.
A cikk a Filmtekercs.hu gyakornoki programjának keretében készült.
