Kritika

Naplemente, tengerpart, néha háború – Top Gun: Maverick

top-gun-maverick-tom-cruise

Sokat vártunk rá, végül idén a Top Gun: Maverick Cannes-i vörösszőnyeges premierje nyitja a blockbuster szezont. Az egyik legikonikusabb Tom Cruise karakter visszatért és minden hibája ellenére magával ragadó.

A ’80-as évek akciólázában készült Top Gun klasszikussá vált. Nem azért, mert olyan eredeti vagy egyedi lett volna, hiszen ugyanabban az évben mutatták be a Vasmadarak: Lángoló égbolt című „coming-of-age-pilóta” filmet is. A kettő között a különbség felszínes. A Vasmadarakban gyerekek játszanak felnőttet, a Top Gunban felnőttek… gyerekként viselkedő felnőttek játszanak háborús hőst. Mégis, a Top Gunra emlékezünk, a Vasmadarak pedig a folytatások ellenére is a ’80-as években maradt. Mit tudott a Top Gun akkor? És vajon tudja-e ugyanezt ma is? A formulát még mindig ismeri, a Maverick negyed évszázad után is ugyanazzal a felhajtóerővel bír, mint elődje.

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

Újra megmártózott az amerikai zászló a tesztoszteronfürdőben,

és az eredmény ugyanaz a sármos egyenruhában is laza vadászpilóta, ami komolyságában komolytalan, felnőtteskedésében gyermeteg.

Évtizedekkel járunk Pete „Maverick” Mitchell első akciója óta. A Top Gun egység az amerikai légierő legjobbjait tömörítő elit alakulat, ahol Tom Cruise karaktere elveszítette bajtársát, Goose-t és egyedülálló pilótává nőtt. Ma Maverick egy sci-fi-be illő programban tolja saját maga és az emberiség határait egyre csak kijjebb. Feladata, hogy elérje a Mach9-es sebességet, de a drónok korában ilyen játékokra nincs pénz. A program életben tartásáért Maverick – a gyakorlat közben kigondolva – mégis felgyorsul Mach10-es sebességre, igazolva, hogy kell ember a gépbe. Igaz, a dollármilliárdos berendezésnek oda és ő is majdnem megsül. A betonszilárdan álló és mindig mogorva Rear ezredes (Ed Harris) ennek ellenére kipenderítené az akciósztárt, ám ekkor a Top Gunnak mégis szüksége van a még mindig századosi rangú pilótára.

Top-Gun-Maverick-Tom-Cruise

Ezen a ponton lehet sejtésünk, hova halad a történet: a drónok idején a pilótának lenni kiábrándító munka, mint mikor a plázában felmosó takarító megvetéssel vegyes kétségbeeséssel nézi a robotporszívót. Nagyobbat nem is tévedhetnénk, mert a Top Gun: Maverick nem a lelketlen gép és a gépben ülő lélek harcáról fog szólni. A film első 20 perce gyakorlatilag zárójeles, a némiképp izgalmas (de már így sem aktuális) kérdésfelvetés után

visszatérünk a ’80-as évekbe, újranézetik velünk az első Top Gun egy fokkal gyengébb változatát.

Maverick feladata most nem a teljesíthetetlen küldetés teljesítése (erős Mission: Impossible szájíz), hanem az ifjak kitanítása. Az „én nem vagyok tanár alkat” kötelező vonakodása után elindul a kiképzés, Goose fia, Rooster (Milles Teller) és a generáció legjobbjai részvételével. Ha nem lenne elég, hogy Rooster édesapja Maverick gépében halt meg, az is kiderül, hogy a százados volt az, aki visszadobta a kadét papírjait, visszavetve évekkel a karrierjét. A tanár irányába mutatott feszültség adott. Ráadásul a csapaton belül is megvan a rivalizálás, hiszen itt van az együttműködésre aligha képes Jake „Hangman” Seresin (Glen Powell) is, aki az első filmből leginkább Val Kilmer ellenlábasként szolgáló karakterének feleltethető meg.

Hasonló felállás, hasonló motivációk, ráérzésre ugyanazok a meztelen férfi felsőtestek az amerikai naplemente erős hátfényében, mégis az új Top Gun valamivel kevesebb. A küldetés, ami miatt összehívták a csapatot nem egyszerű, ellenben kellően túlmagyarázott. Szükség is van rá, hogy a legfiatalabbak és a leggyengébbek is követni tudják, miért kell egy kanyonban repülni az arra alkalmatlan gépekkel, hogy aztán a hegytetőről zuhanórepülésben kilőjenek egy célpontot, ahova nemrégiben plutóniumot szállítottak.

A feladat már majdnem gagyi, egy gyengébb Call of Duty még elbírná, egy Top Gunnak túl esetleges.

Alább kell adnunk az igényeinket, ha értelmet keresünk a film központi akciójában, hiszen az amúgy itt is használt Tomahawk rakéták probléma nélkül oldanák meg az ellenséges plutóniumraktár problémáját.

Persze, a „miért nem a sasok vitték a gyűrűt Mordorba” típusú akadékoskodásnak sok veleje nincs, mégis jól jelzi, hogy ez a Top Gun kauzalitást mellőző története már egy fiatalabb és szélesebb korcsoportnak készült. Ezt hangsúlyozza, hogy az ellenség személytelen, a szemben repülő pilóták fekete sisakjai mögött nincs arc, de még csak jelzés sincs, hogy jelenleg körülbelül milyen ország az ellenség. A ’80-as években még adott volt a Szovjetunió, de ma a film már nem vállalja be azt sem, hogy Mignek nevezze az ellen repülőjét, helyette beéri a semmitmondó ötödik generációs vadász jelzővel. Polkorrektség a profitmaximalizás jegyében, még ha ezzel élét is veszíti a cselekmény súlya. Ám legyen, mondta Joseph Kosinski (Tron: Örökség, Feledés) rendező és a filmkészítés minden szakasza iránt tevékenyen érdeklődő Tom Cruise.

A Tom Cruise-filmek központi kérdése az, hogy miként kezelik a most Cannes-ban meglepetés életműdíjat kapott és akár a repülőgépre kívülről kapaszkodó színészjelenséget.

A Top Gun: Maverick válasza erre, hogy hadd menjen!

A vadászpilótás őrület új kiadása szabadjára engedi a Cruise-egót, talán jobban, mint eddig bármi. Teljesen pontos az alcím: Maverick. Ez a film nem szól másról, csak róla, mindenki más csak asszisztál az élő legenda sikeréhez. 1986-ban még voltak karakterek Cruise-on kívül, például Val Kilmer Icemanje. Mára ők vagy eltűntek, vagy önmaguk papírmasé másait látjuk viszont, vagy éppen itt vannak, de szerepük nincs. Bizony Val Kilmer is cameózik egyet a Maverickben, de az idős és beteg színésznek is csupán egy visszafogott hommage jutott, jelentősége a filmben csak hiányának lesz. Bármennyire fürdőzik is a Maverick saját örökségében, ez egyáltalán nem zavaró, sőt, kellemes felidézése a filmnek, ami inkább emlékeinkben szépült klasszikussá.

Minden ráció és tapasztalat ellenére a film mégis működik. A cselekmény együgyűsége ellenére a moziszékbe szegez, a hangrobbanások még mindig kiválóak, a film végi ölelkezés pedig kicsit meg is dobogtatja azt, amit meg kell. Sokáig vártunk rá, a járvány egyik legnagyobb vesztese a Top Gun: Maverick, ami eredetileg három évvel ezelőtt lett volna aktuális. Maga a film egynyári lett, de annak szórakoztató. Ebben legnagyobb szerepe a humornak van, ami jó ritmusú és nem bugyuta. Amit pedig magával vihet az utókor, az a filmvégi dogfight jelenet. A légi ütközet gyors tempójú, a film pedig jól irányítja a figyelmet. Sajnos ez a koncentráltság nincs meg az egész filmben, de az utolsó húsz perc párját ritkítja. Elvégre mindannyian érzünk valami gyermeki csodálatot, ha vadászrepülőgépek lövik egymást az mozivászon egén.

Nagy Tibor

Nagy Tibor jelenleg az ELTE-n tanul Filmtudomány mesterszakon. Kedvenc műfajai a klasszikus hollywoodi gengszter- és westernfilm. Különös figyelmet fordít az izraeli filmekre és a vallási témákra.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
1 hozzászólás
Oldest
Newest Most Voted
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés