Fókuszban Kritika

Poirot-paródia – Tőrbe ejtve

Rian Johnson csupa A-listás sztárral elkészítette a saját Agatha Christie-krimijét, ám a Tőrbe ejtve (Knives Out) bűnügyi rejtély helyett inkább egyfajta műfaji játékként működik jól.

A mai, posztmodern korszak a legtöbb műfajra elkerülhetetlenül hat: az alkotók gyakran szubverzív, sőt, akár parodisztikus megközelítéssel tálalnak egy-egy adott zsánert. Ez a tendencia a krimit is elérte, melynek legújabb példája Rian Johnson Tőrbe ejtve című filmje. A Star Wars: Az utolsó Jedik rendezőjének alkotása kiválóan megmutatja, miért érvényesül jól a posztmodern destrukció e műfaj esetében. A krimi jellemzően inkább a tévéfilmek, illetve sorozatok szférájában működött eddig igazán, mivel a cselekmény általában a szellemi folyamatokra koncentrál, így a zsáner jellemzőinek szétszedése, valamint humoros felnagyítása izgalmassá teheti annyira, hogy aztán mozifilmként is eladhatóvá váljon. (Ennek nyilván az A-listás szereplőgárda sem ártott.)

Johnson tehát a visszament az alapokig, s már

a Tőrbe ejtve vizualitásában is a klasszikus, Agatha Christie-féle bűnügyi regényeket idézi meg:

a díszlet például egy gótikus ház, tele ijesztő és furcsa részletekkel (ezekről időről időre bevágnak egy-egy közeli képet), de még a stáblista és a választott betűtípus is Poirot ügyeit eleveníti fel. Ahogy maga a központi nyomozófigura is.

A Daniel Craig által alakított magándetektív már bemutatkozásakor is a kiejthetetlen nevű belgára utal: a Benoit Blanc hasonlóan franciás nyelvtörő, mint az Hercule Poirot. De Blanc karaktere a titokzatos privátkopó-jelenségét is kifigurázza: az áldozat családjának kihallgatásakor meghúzódik a sötétben, csak hogy egyre rejtélyesebbé váljon, mikor a gyanús pillanatokban sejtelmesen lenyomja a zongora billentyűit. Ezáltal Johnson az általában suspense-keltésre használt dallamokat is humorforrássá teszi a nyomozó kilétének talányossága mellett, melyet megerősít az az abszurd tény is, hogy Blancnak fogalma sincs, ki bérelte fel az ügy felgöngyölítésével. És a legtöbbször a bűntény megoldásához is csak külső segítséggel kerül közelebb: „mindent a kezébe adok, maga nem túl jó nyomozó” – mondja ki egyszer expliciten is az egyik szereplő.

Pedig az eset valóban rejtélyes. Az áldozat – aki már önmagában fricska a műfaj felé – egy híres krimi író, aki látszólag öngyilkosságot követett el: elvágta a saját torkát. A meglehetősen szokatlan halálnem felveti a gyilkosság gyanúját, amit a gyászoló családtagok viselkedése is fokoz. A már említett kikérdezés percei igazi Gyilkosság az Orient expresszen-szerű hangulatot ígérnek, hiszen mindenkinek lett volna motivációja megölni a családfőt, Harlant (Christopher Plummer). Azonban Johnson elveszi a nézőtől a moziban nyomozás élményét, amikor viszonylag hamar feloldja a „mindenki gyanús”-szituációt, és egy kiszámíthatóbb befejezés tudatában fókuszt vált. A hangsúly a Harlant gondozó nővérre kerül, aki maga is egy karikatúra.

Marta Cabrera (a kétségtelenül gyönyörű Ana de Armas alakításában) a túlidealizált Mary Sue-karakter ironikus verziója.

A Mary Sue egy olyan szereplőtípus, aki hibátlan, általában fiatal vagy alacsonyrangú (Marta mindkettő), valamely tulajdonságában kirívó, különleges, ráadásul valószerűtlenül sikeres mindenben. Az egzotikus nevű lány származása – kubai? ecuadori? brazil? – visszatérő poén, emellett Marta persze nemcsak szép, de okos is, olyannyira, hogy végül amolyan Hastingsként Blanc segédje lesz. (Külön érdekes megfigyelni Craig és de Armas dinamikáját, hiszen hamarosan a Nincs idő meghalni címre keresztelt Bond-filmben ismét párba állnak.) Marta legfontosabb jellemzője viszont a jósága, ami olyan határtalan, hogy szó szerint hánynia kell a hazugságtól. A becsületesség szobrává tett nővér abszurd kondíciója pedig végül a gyilkos megtalálásában is fontos szerepet játszik, akinek a kiléte a klasszikus krimik tetteseit teszi idézőjelbe.

Az irónia és a groteszk áthatja a Tőrbe ejtve minden percét. Így amit a film a suspense, s ezáltal a sokkoló fordulatok hiányával elveszít, azt a humorral pótolja. Johnson szinte parodisztikusan megírt karakterei – mint a náci, vagyis elnézést: furcsa kamasz fiú (Jaeden Martell) –, és a köztük lévő párbeszédek minden jelenetre tartogatnak egy-egy viccet, a színészek pedig hasonlóképpen túljátsszák a szerepeiket – Toni Collette például mesterien hozza az elkényeztetett özvegyet –, ami szintén kiváló humorforrás.

A Tőrbe ejtve azonban minden kétséget kizáróan Chris Evans filmje:

a családja által sem kedvelt Ransom (beszélő név: magyarul váltságdíj) nagy belépőjével és minden további jelenetével ellopja a show-t. Így már csak azért is megéri megnézni Rian Johnson krimijét, hogy végre ne csak Amerika Kapitányként gondoljunk Evansre – mostani alakítása ugyanis szöges ellentéte az egy évtizeden át megszokott jófiúétól.

A Tőrbe ejtve tehát mint bűnügyi rejtély nem ér fel a bevallottan is inspirációjának tartott Agatha Christie-történetekhez, hiszen bár az ember végig Az Ackroyd-gyilkosság-szintű szintű csavart vár, Johnson ennél jóval unalmasabb végkifejletet írt a maga krimijéhez. És bár a viszonylag kiszámítható fordulat enyhe csalódást okoz, a műfaji játékok, a remek poénok és színészi alakítások kárpótolnak érte.

Rakita Vivien

Rakita Vivien

Rakita Vivien az ELTE Bölcsészkarán végzett film szakon. Kedvence a midcult, illetve a történelmi és gengszterfilmek, valamint sorozatok széles skálája. 2017 óta tagja a Filmtekercs csapatának.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..