Kritika

Törhetetlen élet – A Hidden Life

Szellemként lebegő képek, emberek mozgását követő kamera, festői természet, az élet apró örömei és küzdelmei, elmélázó narráció. Terrence Malick hozza a formáját, de ha ez valakit eddig elüldözött, annak az A Hidden Life újra visszaadja a hitét.

Terrence Malick visszatérése, pontosabban Az élet fája óta rohamtempóban, szinte megállás nélkül ontja magából a mozgóképi dolgozatokat, és még ez a legprecízebb és a legkevesebb értékítéletet magában hordozó kifejezés a munkásságára. Hogy mi történt Malickkal az utóbbi évtizedben, az nézőpont és vérmérséklet szerint lehet megvilágosodás és stílusteremtés vagy monománia és a felületes giccs összetévesztése a „magasművészettel.”

Az évente-kétévente érkező filmesszék egyre inkább elfordultak mindenféle történetmeséléstől egyfajta gondolati-, asszociációkra építő műsorozatot hozva létre, ahol a nagybetűs Fogalom, az Eszme esszenciális kinyilatkoztatása pórázon vezette a nézőt. Pórázon vezette, vagy már az elején elvesztette, annyira szokatlan befogadási attitűdöt követeltek meg ezek a filmek. Ezt még ironikus módon a legkisebb mellékszerepekben is hatalmas sztárokat szerepeltető casting sem tudta megakadályozni. (Talán nem is véletlen, hogy az élet keletkezéséről szóló dokumentumfilm, Az Univerzum története volt a plafon, ahová ez az alkotói hozzáállás kifuthatott.)

Malick ezúttal szerencsére más irányba indult el. Az A Hidden Life nem a radikalizáció útját folytatja, és

bár továbbra is formabontó eszközöket használ, a történetmesélés felé is engedményeket tesz.

Innen visszanézve a korábbi filmek is mintha csak egy padlógázzal végigtolt kísérlet fázisai lennének: egy joviális, ősz szakállú, kalapos úriember út-és stíluskeresése, pontosabban ennek a stílusnak a tökélyre fejlesztése. Az, hogy az A Hidden Life egy lépést hátrál, remélhetőleg azt jelenti, Malick is belátja, sokkal több rejtett értéket hagyott a háta mögött, mint ami előtte még felfedezhető.

A csapongó, sokszereplős kavalkád helyett a narratíva most sokkal koncentráltabb,

pár (tényleg) fontos karaktert mozgat, és – bármilyen meglepő – viszonylag szorosan követ egy eseménysort, jelen esetben egy életutat. A valós történelmi személyiség, az osztrák Franz Jägerstätter életén alapuló történet az Anschluss után játszódik az osztrák Alpokban, ahol a békés farmer lelkiismereti okok miatt visszautasítja a részvételt a fegyveres harcokban, vállalva így a mártírhalált is. Ennél sokkal több konkrét cselekmény nem is nagyon fordul elő a filmben, a hétköznapi élet megszokott tevékenységeit, találkozásokat, várakozásokat látunk csupán. Ennyi is elég viszont, hogy Malick a szigorú stílust élettel töltse meg, mert egyébként a korábbról ismert malicki elvonatkoztató, elidőző, lebegő transzcendens figyelem itt is végig fennmarad.

Ez az előző filmek (Daltól dalig, Knight of Cups, To the Wonder) során finomított elmélkedő-intellektuális viszonyulás, amely mindig a rejtettre, a kép mögöttire utal, lényegében egyfajta „montázstechnika:” mindig a képek közötti kommunikáció teremti meg a Malick szerint magasabb rendű jelentést, az élet értelmével összefüggő meditatív megnyilatkozásokat.

Jägerstätter néma hitében, a családhoz és élethez való ragaszkodásában, de leginkább a végletekig vitt elvhűségében otthonra lel Malick filozófiája,

a lelkiismerete hangját minden bizonytalanság ellenére is követő kisember felmagasztosul, és megmutatja az apróban rejlő végtelent. A tépelődés hangjai, a kínzások durva monotonitása és a börtönidő elveszett koordinátái mind kitűnő gyújtópontjai a képi szubjektivitásnak, ilyen keretek között az emberi szellem szabadon megmutatkozhat, és logikája lesz az éteri kijelentéseknek. Bár a test és a lélek megtörik, képtelenné válva a tájékozódásra, a tudat magasabb szférái iránytűt jelentenek.

A fókuszáltabb cselekmény kéz a kézben jár a belső lelki atmoszférát láttató formával, és az előbbi határozottabb, fajsúlyosabb célt ad az egyébként elszállni hajlamos utóbbinak. Malick ezzel a filmjével nemcsak Az élet fájához és Az új világhoz tér vissza, de Az őrület határánhoz is,

mintha az A Hidden Life egyfajta összegzés, számvetés is lenne,

és megerősítené a rendezőt a számára fontos témákban és eszközökben. Mintha itt érne össze igazán forma és tartalom.

A stílusbravúr helyett újra a hétköznapi életre tudunk figyelni, a jelentéktelennek tűnő kisember, az egyedi, a szubjektíven megélt létezés lesz fontos a maga földi mennyországával és pokoljárásaival. Ebben az aspektusban, az élet rejtett, eltűnő, megfoghatatlan, de mindenhol jelenlevő aspektusában köszön vissza Az élet fája.

A sztárvilág és a tobzódó gazdagság helyett amúgy is jobban illenek a malicki koncepcióhoz a kevésbé híres szereplők és az egyszerű, természetközeli, dolgos életek.

A mindent túlélő, időt és tereket korlátlanul átszelni képes összetartozásérzés és szerelem idézi meg Az új világ szabadságát, amit itt a síron túl is tartó kapocs újra kiemel. Mindez pedig elkerülhetetlenül szembemegy a háború testet és lelket pusztító önkényével, az élni akarás és az erőszakos halál küzdelmével, a háborúellenességgel, ami Az őrület határán polarizált világának jellemzői is voltak.

Az alkotói szándék és a téma harmóniája azonban önmagában az A Hidden Life-ot sem gyógyította ki minden kényszerbetegségéből. Az élet végső értelmét szüntelen kutatni vágyó attitűd több játékosságtól és könnyedségtől fosztja meg a filmet, mint amit a felszabadult stílus ad neki. Malick vagy megvilágosodott mester vagy örök naiv gyerek. De akármelyik legyen, ebből a filmjéből is hiányzik a küzdelem, a fejlődés. Még a rengeteg szenvedés ellenére is készen kapunk mindent, legyen az álszentnek tűnő példázat, levegőben lógó, idegesítő szózat vagy bármilyen túlzottan magabiztos életelv. Paradox módon ez az önmagát mindenáron beavatottnak látattó narratíva teszi túl felszínessé a következtetéseket és valamennyire elidegenítetté a szereplőket. Bár mindenki esendő és törékeny, valahogy senki sem elég gyarló, hogy valóságos legyen.

Avatar

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs pszichológus, újságíróként specializációja a filmek és a lélektan kapcsolódási pontjai, a pszichológiai jelenségek, elméletek filmes megjelenése, a művek mélylélektani-szimbolikus értelmezései.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya