A héten debütál a hazai filmszínházak vásznain Alekszandr Szokurov orosz filmművész tetralógiájának negyedik, befejező darabja. A Velencei Filmfesztiválon Arany Oroszlán-díjat bezsebelő Faust ínyenc falat lehet a komoly filozófiai-művészi mélységeket kedvelő filmszerelmeseknek.
Goethe 1808-ban véglegesített műve örök érvényű kérdéseket boncolgat. Filozófiai és művészi sokszínűsége számtalan alkotót megihletett, köztük a filmművészet egyik legnagyobb alakját Friedrich Wilhelm Murnaut (Faust – Eine deutsche Volksage (1926)) is. Az orosz művész munkája talán expresszív képeivel köthető a nagy elődhőz, más egyezést aligha találunk. Szokurov az eredeti alkotást is szabadon kezelte, s bizony a súlypont eltolódások páratlan művet szültek.
Faust (Johannes Zeiler), a mindig kételkedő tudós felett elszállni látszik az idő. Nem kevesebbet, mint az emberi lét értelmét kutatta, és a válaszoknak még csak a közelében sem jár. A hitében megingott hőst ekkor kísérti meg a Sötét Angyal, hogy egyezséget kössön vele: teljesíti Faust minden kívánságát, de ha egy pillanatra is boldognak érzi magát az úton, a lelkével fizet majd. Ez a történet sokak számára ismert rövid szinopszisa, s most lássuk, miben tér el a mozgókép az Ősfausttól. Az eredeti mű két részből áll. Az első rész Margaret története. Itt valós földközeli vágyakkal, problémákkal és bűnökkel találkozunk, míg a második Faust gazdagságáról szóló rész kissé elrugaszkodottabb. Nem véletlen, hogy Szokurov az elcsábított és romlásba döntött szűz történetét dolgozta fel, így nem csak a monumentális díszletekről mondott le, hanem az eredeti mű reményteli befejezéséről is. Szokurov költői naturalizmusa már az első képeken meglátszódik.
A beállítások festményeket meghazudtoló kompozíciókból épülnek fel.
Az egész film anyaga mégis nyomasztóan egynemű. A szürkés, kopottas színek, a szűk utcák és szobák, a mindig zsúfolt, ugyanakkor eseménytelen képek még erősebbé teszik a hősök kisstílű, gyarló, földhözragadt vonásait. Az operatőr, Bruno Delbonnel előszeretettel használt döntött, torz perspektívát, amivel egyrészt a beállítások expresszivitását, másrészt a fojtogató atmoszférát erősítette. A filmzene Gounod operáját idézi meg, a zeneszerző az az Andrey Sigel, aki a Hirohito császár történetét feldolgozó, The Sun című filmben már megismerkedhetett a rendező elvárásaival. A színészek egy része szinte ismeretlen. Az ördög szerepében ugyanazt az Anton Adasinkiy-t láthatjuk, aki az orosz Derevo tánc- és mozgásszínház alapítója, és az uzsorás feleségének szerepében egy rövid időre Hanna Schygulla is megjelenik, a főhős szerepe azonban egy alig ismert német tv-színész, Johannes Zeiler kezébe került. A választás tökéletesnek bizonyult. Johannes visszafogott, mégis nagyon attraktív, magával ragadó alakítást nyújt. Arcjátéka szavak nélkül is azt a reménytelenséget, boldogtalanságot sugallja, ami az egész műre jellemző. Szokurov elrugaszkodik Goethe emelkedettségétől és puritán eszközökkel bontja ki látszólag ugyanazt a gondolatkört. Mi a célja az emberi tudás- és hatalomvágynak?
Mefisztó itt csupán hitvány, számító torzszülött lehet, s nem az Alvilág Ura, míg az amorális és antiszociális Faustban az egész civilizáció dűhe korbácsol bűnös vágyakat. A film befejezését a zárt terekből kilépve Izland zabolátlan, vad kőpartjain forgatták. Leginkább éppen itt tért el Szokurov az eredeti műalkotástól, sajátossá és aktuálissá téve a történet mondanivalóját. A Faustban a legendák és mítoszok felől közelítette meg ugyanazt a témát, amit a Moloch-ban, a Taurusban és A napban valós történelmi személyek álarca mögé bújva. Visszafogott, kissé színpadias kamaradrámáiban hihetetlenül feszült, szorongató és nyomasztó atmoszférát képes teremteni, miközben olyan ideológiai mélyfúrásokat végez, amik tökéletesen éles, mégis rettentően torz képet adnak a huszadik századról és a civilizált emberről.
