Kritika

Toulouse-Lautrec álma – Bordélyház

Bordélyház – L'Apollonide (Souvenirs de la maison close) / House of Tolerance)

Bertrand Bonello számára az erotika, a pornográfia a maga – gyakran bizarr, ám tiszta és érintetlen – ösztönösségéből fakadóan elválaszthatatlan kapcsolatban áll a művészettel. Filmjeiben a testiség és a nemiség, az elfojtott és szabadjára engedett szexuális frusztrációk költői képekbe rendeződve nyernek filozófiai tartalmat.

Az esztétikai gondolkodásban a „fenséges” fogalma kitüntetett helyet foglal el. Kant például különbséget tesz „szép” és „fenséges” között. A szép nem szükségszerűen fenséges, és a fenséges dolgok sem a priori szépek. Fenséges és szép egyaránt lehet gyönyört keltő; ám míg utóbbi a tetszés hétköznapi érzéséhez, előbbi sokkal inkább a félelem és megrendülés emóciójához hasonlatos. A film médiumában a „photogénie” szóval lehetne hasonlóan ambivalens jelentéstartalomra utalni. A fotogenitás a filművészet sine qua nonja. A fényérzékeny celluloid közegében a legrútabb, legocsmányabb entitás is lírai tartalmat nyerhet és esztétikussá válhat. Bonello műve egyszerre ellenállhtatlanul vonzó és végtelenül taszító.

A Bordélyház káprázatos, magávalragadó atmoszférát teremt. A XIX. század végi kupleráj, a L’Apollonide rezignált prostituáltjai festői kompozicókba merevedve mesélnek egy letűnt kor, látszólag letűnt moráljáról. Az örömlányok egyszerre rabjai egy pezsgőtől, parfümtől, szerelemtől és ópiumtól illatozó varázslatos álomnak és az erőszaktól, vértől, nemi betegségtől és ondótól bűzlő fásult valóságnak. Választott kényszerből éveket töltenek el ebben az aranyozott kalitkában, hogy éjszakáról éjszakára hétköznapi sérelmekkel a lelkükben és maradandó hegekkel a testükön játszák el a tökéletes nőt. A kuplerájba betérők éppen olyan elveszett lelkek, mint pénzért vásárolt szerelmeik. Gyakran a jómodor és az illemtudás álarca mögött sötét, sátáni perverziók lapulnak, máskor az őszinte érzelmeket a szifilisz fertőzi meg, és a halál változtatja reménytelenné.

Semmi sem fekete vagy fehér, a szép is lehet borzalmas és a förtelmes is rejthet értékeket. Akárcsak Madeleine (Alice Barnole) pengével szabott mosolya. A filmnek nincs igazán cselekménye. Nincs kezdeti egyensúly, mindezt megbontó konfliktus és könnyed meseszerű feloldás. Akárcsak a festőművészetben, pillanatnyi hangulatok vannak, amelyet az ecset helyett, most a lefilmezett idő tesz halhatatlanná. A szüzsé – a hősnők életéhez hasonlóan – állandó, keserédes körforgásba rekedve harap önnön farkába. Véget nem érő gyönyörű rémálom ez. A filmben felcsendül néhány anakronisztikus hatvanas évekbeli zene – Lee Moses: Bad Girl, The Moody Blues: Nights In White Satin –, amelyek kitágítják a történet idejét. Az utolsó néhány jelenkori képkockával pedig egészen egyértelművé teszi, hogy a legősibb mesterség nosztalgikus bájából, mára csak a kíméletlenül romlásba taszított, útszéli virágok maradtak.

Varga Gergő

2011-ben végeztem az ELTE Filmtudomány mesterképzésén, amit három szabadon bölcselkedő év előzött meg. Mindig is humán beállítottságúnak tartottam magam, de eleinte inkább az irodalom, mintsem a film vonzott. Első maradandó filmes élményeimet nem tudom olyan nagyságokhoz kötni, mint Bergman, Truffaut vagy Tarr Béla, sokkal inkább egy másik legenda, Jackie Chan akrobatikus mozdulatai derengnek fel. Egyetemi éveim alatt elképesztő iramban és mennyiségben szívtam magamba a nagy korszakok és a figyelemfelkeltő kortárs filmeket. Csillagjegyemhez hűen pedig mindenben megtaláltam az érdeklődésem. Több, mint egy éve írok a „'tekercsnek”, a szerkesztőség tagjai szemtanúi lehettek első publicisztikai lépéseimnek, és jó anyák és apák módjára noszogattak a helyes irány felé.

Filmek: Király Jenő kurzusai és írásai óta gyakorlatilag minden műfajban találok filozófai mélységet, mégis inkább a lelki vívódásokat kedvelem, mintsem a fizikai szenvedést. A horror így tehát kívül kell, hogy essen a rajongási zónán, bár a CGI technológiák előtti filmek maszkmesterei mindig is kivívták a tiszteletemet. A Távol-Keletről több alkotás is megérintett Ki-duk Kim gyakorlatilag bármelyik filmkölteménye, Chan-wook Park agresszív, brutális, mégis káprázatos thrillerjei. John Woo otthon és később az USA-ban rendezett akciómozijai. De a magyar filmgyártás Latabárja legalább annyira képes megnevettetni, mint az állati nyomozó Jim Carrey-je. A hatvanas-hetvenes évek magyar filmművészete pedig elképesztő műveket termelt ki!

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com