Kritika

Elkötelezett fiatalnak lenni ’68 után – Tout ce qu’il me reste de la révolution

Judith Davis elsőfilmje, a Tout ce qu’il me reste de la révolution című politikai vígjáték megérdemli a nézők figyelmét: eredeti, szellemes és roppant aktuális kérdésekkel foglalkozik. Mit jelent a társadalmi elköteleződés ma, hogy cselekedhetnek a fiatalok 1968 árnyékában?

A színésznőként több filmből (Viva la libertá – Éljen a szabadság!, Fiatal éveim)  ismerős Judith Davis első rendezésében maga alakítja a főszereplőt, Angèle-t. A fiatal nő az 1968-as generációba tartozó szülei útját folytatja: társadalmilag aktív. Különböző érzékenyítő akciókat szervez legjobb barátnőjével, Léonorral (Claire Dumas), hogy az emberek figyelmét fölhívja a francia és más nyugati társadalmakban uralkodó visszásságokra, a társadalmi egyenlőtlenségre, a hétköznapi ember kihasználtságára. Kamaszként az a célja, hogy „kitaláljon és megvalósítson olyan dolgokat, amelyek az emberek hétköznapjait javítják.

A politikai elkötelezettségre utal a film francia címe is: Tout ce qu’il me reste de la révolution. Ez szó szerint azt jelenti, hogy „minden, ami megmaradt nekem a forradalomból”. Judith Davis egyik fontos kérdése: mit tehetünk most, a másik, hogy mi maradt az 1968-as baloldaliakból?


Két-három különböző attitűdöt látunk. A kezdő jelenetben Angèle-t kirúgja a forradalmi nézeteiről lemondó, a mai világ menetébe betagozódott főnöke.

Hiszen ő úgy gondolja, ötven éve még lehetett változtatni a világon, ma viszont fölösleges megpróbálni is.

Angèle apja kitart a nézetei mellett, de mint fokozatosan kiderül, a családra nem feltétlenül van idő, ha forradalmat akarunk csinálni. A családi szál különösen megkapó – egy interjúból kiderült, nem véletlenül: mint sok elsőfilm, a Tout ce qu’il me reste de la révolution is a szerző életéből indult ki.

A film aprólékosan kidolgozott cselekményszálak segítségével állítja párhuzamba a két generációt. Angèle szüleinek, illetve Angèle saját párkapcsolatának története például a néhol idillinek beállított ’68-as társadalmat és az ötven évvel későbbi, urbánus, elidegenedett ifjúságot veti össze. A Tout ce qu’il me reste de la révolution azonban nem dogmatikus,

nem törekszik arra, hogy mindenáron lebontsa a korábbi generáció emlékét, de arra sem, hogy a mai fiatalok cselekvési lehetőségeit lebecsülje.

Például Angèle és Léonor akciói kritikusak, humorosak, önironikusak, ám a film soha nem vetemedik a lányok kifigurázására. Judith Davis ráadásul fantáziadúsan kritizál, hogy csak egy példát hozzak: Léonor szobrász, és megélhetési munkaként csecsemők lábát önti szoborba, mondván, így lesz „megörökíthető a pillanat.

A Tout ce qu’il me reste de la révolution a mai Párizs egy-egy fontos problémájára, jellegzetességére is felhívja a figyelmet. Előbbire a várost körbevevő körgyűrű a kiváló példa, ami továbbra is áttörhetetlen falként zárja be a várost, nem hagyja terjeszkedni, utóbbira pedig a francia társadalmi életre oly jellemző vitakörök cselekménybe emelése. Ezeken önszerveződően összegyűlnek az emberek, és elmondják, mivel milyen gondjuk van, például a kerületben, ahol élnek. Megpróbálják egymást segíteni a napi szinten jelenlévő frusztráló dolgokkal szemben, például, mennyire idegesítő, hogy nem azt mondják, hogy elbocsátottak (licencier), hanem, hogy szépítsék a kegyetlen valóságot – próbálok magyar változatot faragni – „kiszerződtettek.”

judith davis tout ce qu il me reste de la revolution 1

A társadalmi érzékenységen kívül figyelmet érdemelnek még a Tout ce qu’il me reste de la révolution irodalmat, filmet, tánc- és színházművészetet érintő kulturális utalásai. A különc karakterek, a markáns színhasználat és a visszatérő fix beállítások, amelyekben a szereplő a kamerába néz, egyértelműen Wes Anderson filmjeire játszanak rá. Angèle szüleinek megismerkedése egy Victor Hugo-regény, A tenger munkásai elejét idézi: a női szereplő beleírja a férfi nevét a hóba, aki sétálva meglátja ezt és beleszeret. Egy jelenetben pedig Clément Cogitore híres rendezésére ismerhetünk rá: a párizsi Operában Jean-Philippe Rameau barokk zeneszerző Indes galantes című művének egy részletére táncolják a Los Angeles-i gettókban kialakult táncstílust, a krumpot.

Ez a gazdagság ugyanakkor nem megy az érthetőség vagy a jelentés rovására,

csak kikacsint a rendező – egyébként a film világnézetével összhangban lévő – referenciáira. Majd folytatja a fenti társadalmi kérdések firtatását a baloldali középosztály szemszögéből. A Tout ce qu’il me reste de la révolution tehát egy adott társadalmi réteget és politikai beállítottságot tükröz, de humorával és aktualitásával feltehetőleg másokat is meghódít majd.

Szatmári Zsófi

Szatmári Zsófi

Szatmári Zsófia francia főszakot és film minort végzett az ELTE-n, majd francia irodalom mesterszakot a Sorbonne-on. Specializácója a szerzői film, érdekli pedig a film és az irodalom viszonya, a filmek kapcsán felmerülő nyelvi és fordítási kérdések. Az Interjú rovatot szerkeszti. szatmarizsofi@filmtekercs.hu

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..