Judith Davis elsőfilmje, a Tout ce qu’il me reste de la révolution című politikai vígjáték megérdemli a nézők figyelmét: eredeti, szellemes és roppant aktuális kérdésekkel foglalkozik. Mit jelent a társadalmi elköteleződés ma, hogy cselekedhetnek a fiatalok 1968 árnyékában?
A színésznőként több filmből (Viva la libertá – Éljen a szabadság!, Fiatal éveim) ismerős Judith Davis első rendezésében maga alakítja a főszereplőt, Angèle-t. A fiatal nő az 1968-as generációba tartozó szülei útját folytatja: társadalmilag aktív. Különböző érzékenyítő akciókat szervez legjobb barátnőjével, Léonorral (Claire Dumas), hogy az emberek figyelmét fölhívja a francia és más nyugati társadalmakban uralkodó visszásságokra, a társadalmi egyenlőtlenségre, a hétköznapi ember kihasználtságára. Kamaszként az a célja, hogy „kitaláljon és megvalósítson olyan dolgokat, amelyek az emberek hétköznapjait javítják.”
A politikai elkötelezettségre utal a film francia címe is: Tout ce qu’il me reste de la révolution. Ez szó szerint azt jelenti, hogy „minden, ami megmaradt nekem a forradalomból”. Judith Davis egyik fontos kérdése: mit tehetünk most, a másik, hogy mi maradt az 1968-as baloldaliakból?
Két-három különböző attitűdöt látunk. A kezdő jelenetben Angèle-t kirúgja a forradalmi nézeteiről lemondó, a mai világ menetébe betagozódott főnöke.
Hiszen ő úgy gondolja, ötven éve még lehetett változtatni a világon, ma viszont fölösleges megpróbálni is.
Angèle apja kitart a nézetei mellett, de mint fokozatosan kiderül, a családra nem feltétlenül van idő, ha forradalmat akarunk csinálni. A családi szál különösen megkapó – egy interjúból kiderült, nem véletlenül: mint sok elsőfilm, a Tout ce qu’il me reste de la révolution is a szerző életéből indult ki.
A film aprólékosan kidolgozott cselekményszálak segítségével állítja párhuzamba a két generációt. Angèle szüleinek, illetve Angèle saját párkapcsolatának története például a néhol idillinek beállított ’68-as társadalmat és az ötven évvel későbbi, urbánus, elidegenedett ifjúságot veti össze. A Tout ce qu’il me reste de la révolution azonban nem dogmatikus,
nem törekszik arra, hogy mindenáron lebontsa a korábbi generáció emlékét, de arra sem, hogy a mai fiatalok cselekvési lehetőségeit lebecsülje.
Például Angèle és Léonor akciói kritikusak, humorosak, önironikusak, ám a film soha nem vetemedik a lányok kifigurázására. Judith Davis ráadásul fantáziadúsan kritizál, hogy csak egy példát hozzak: Léonor szobrász, és megélhetési munkaként csecsemők lábát önti szoborba, mondván, így lesz „megörökíthető a pillanat.”
A Tout ce qu’il me reste de la révolution a mai Párizs egy-egy fontos problémájára, jellegzetességére is felhívja a figyelmet. Előbbire a várost körbevevő körgyűrű a kiváló példa, ami továbbra is áttörhetetlen falként zárja be a várost, nem hagyja terjeszkedni, utóbbira pedig a francia társadalmi életre oly jellemző vitakörök cselekménybe emelése. Ezeken önszerveződően összegyűlnek az emberek, és elmondják, mivel milyen gondjuk van, például a kerületben, ahol élnek. Megpróbálják egymást segíteni a napi szinten jelenlévő frusztráló dolgokkal szemben, például, mennyire idegesítő, hogy nem azt mondják, hogy elbocsátottak (licencier), hanem, hogy szépítsék a kegyetlen valóságot – próbálok magyar változatot faragni – „kiszerződtettek.”
A társadalmi érzékenységen kívül figyelmet érdemelnek még a Tout ce qu’il me reste de la révolution irodalmat, filmet, tánc- és színházművészetet érintő kulturális utalásai. A különc karakterek, a markáns színhasználat és a visszatérő fix beállítások, amelyekben a szereplő a kamerába néz, egyértelműen Wes Anderson filmjeire játszanak rá. Angèle szüleinek megismerkedése egy Victor Hugo-regény, A tenger munkásai elejét idézi: a női szereplő beleírja a férfi nevét a hóba, aki sétálva meglátja ezt és beleszeret. Egy jelenetben pedig Clément Cogitore híres rendezésére ismerhetünk rá: a párizsi Operában Jean-Philippe Rameau barokk zeneszerző Indes galantes című művének egy részletére táncolják a Los Angeles-i gettókban kialakult táncstílust, a krumpot.
Ez a gazdagság ugyanakkor nem megy az érthetőség vagy a jelentés rovására,
csak kikacsint a rendező – egyébként a film világnézetével összhangban lévő – referenciáira. Majd folytatja a fenti társadalmi kérdések firtatását a baloldali középosztály szemszögéből. A Tout ce qu’il me reste de la révolution tehát egy adott társadalmi réteget és politikai beállítottságot tükröz, de humorával és aktualitásával feltehetőleg másokat is meghódít majd.
