Kritika

Bábu vagyok, de a drótot én rángatom – Toy Story 4.

A Toy Story 4. azt teszi, amit minden folytatásnak kéne: megtartja a hangulatot és a színvonalat, miközben igyekszik új vizekre evickélni. Aggódni tehát kár, inkább poroljuk le kedves figuráinkat és invitáljuk meg őket egy újabb játékra!

Filmtörténeti mérföldkőnek számít a Toy Story-sorozat első része, ami még 1995-ben debütált a mozikban, mint az első 3D-animációval készített egészestés alkotás. Hatalmas lendületet adott a Pixarnak, akik ahelyett, hogy orrba-szájba játékfigurás folytatásokat készítettek volna, és erre a biztos szériára építették volna a komplett életművüket, inkább kísérleteztek. Az első 15 évükben szinte az összes filmjük egy eredeti ötletre épült, míg a 2010-es években elkapta őket a folytatási láz, és dobálták elénk igényes, de közel sem friss vagy izgalmas rajzfilmjeiket.

Mikor bejelentették a Toy Story 4.-et, sok rajongó jogosan kapott a fejéhez, hiszen egy kerek egész, tökéletesen lezárt trilógiát minek megbolygatni – ennyire kell a pénz? Az alkotók azonban váltig állították, hogy olyan sztori van a kezükben, amit muszáj vászonra ültetniük, máskülönben nem fogtak volna bele. Szép ígéretek, de mi újat tudnak mondani egy három filmet megélt franchise-ban, ami életre kelő játékokról szól?

Mindhárom korábbi Toy Story egy próba elé állította főhősét, Woodyt, a cowboyfigurát.

Az 1995-ös első filmben az új jövevény, Buzz miatt az irigység, a féltékenység lett úrrá rajta, és ki akarta sajátítani a gazdáját, Andyt. A folytatásban tulajdonosához való hűsége lett megkérdőjelezve, hiszen a szépen lassan felnövő kisfiú előbb-utóbb úgyis megválik tőle. A harmadik, záródarabnak gondolt részben pedig ezt a végső ragaszkodást kellett elengednie, és elfogadnia, hogy a játékok addig okozhatnak örömöt, amíg valaki játszik velük. Andy tehát elengedte játékait, és vele ők is elengedték gazdájukat. Szereplőinkkel együtt pedig azok is maguk mögött hagyták a gyerekkorukat, akik kicsiként látták az első részt, míg a harmadikat már tinédzserként, fiatal felnőttként.

Elérkeztünk a negyedik filmhez, melyre bár kilenc évet vártunk, szinte közvetlenül ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Bonnie az új tulajdonosa a játékcsapatnak, és ez teljesen új felállást hoz Woody számára. A cowboy megszokta, hogy ő volt a kedvenc, de most többnyire a szekrényben porosodik, míg barátait figyelem övezi. Mivel Woody már tanult a leckéiből, így az irigység szóba se jön nála, ám igyekszik kvázi szülői szerepbe helyezkedve odafigyelni a kislányra. Egy kirándulás alkalmával azonban szembetalálkozik egy rég nem látott ismerőssel, Bo Peeppel, a porcelán pásztorlánnyal, aki független játékként szeli az utcákat. Találkozásuk Woodyban egy belső konfliktust indít el, melyben

megkérdőjeleződik, meddig tart egy játék szerepe.

Woody látta már felnőni Andyt, leszolgált jó pár évet mint kedvenc játék. Hogyan lehet ezután továbblépni? A harmadik rész a választ a következő gazdában keresi, hiszen mindig van egy gyerek, akinek a legtöbbet jelentheti egy játék, melyet barátjaként szerethet. A legtöbb figura altruista módon közelíti meg a gazdáit: szolgálni akarják őket, mert úgy érzik, ez a legtöbb, amit tehetnek. Azonban ezen túl is van élet.

Nem csaptak be senkit a készítők azzal a kijelentéssel, hogy egy újszerű történetet kívánnak elmesélni. A Toy Story 4. szellemiségében nagyon is eltér elődjeitől: majdnem szembe is megy azzal, de a készítők inkább organikus evolúcióként mutatják be az eseményeket. A trilógiában a játékok igazából szimbolikus módon voltak bemutatva élőként. Eljátszottak a gondolattal az alkotók, hogy mi van, ha ezek a szeretett tárgyak tényleg olyanok lennének, aminek a kicsik képzelik őket. Életre keltek, cselekedtek, mozogtak, de identitásukban nem szűntek meg tárgyak lenni: az a funkciójuk, hogy használják őket.

A Toy Story 4. más vizekre evez, és elhagyja a szimbolikát:

itt valóban lélegző, gondolkodó, vágyakkal, kihívásokkal teli eleven lényekként mutatja be a játékokat. Olyanokként, akik tényleg élnek, emiatt pedig a küldetésük relativizálható. Az elsőfilmes Josh Cooley által rendezett új rész egzisztenciális kérdéseket feszeget, és a gazdától függés, valamint a saját döntések közti dilemmára helyezi át a negyedik rész hangsúlyát.

Mikor létrehoznak egy játékot, csupán tárgy identitása van. Később megismeri helyzetét, és megtalálja helyét a világban mint játékfigura: egy leendő gazda boldog tulajdona, egy barát, akire mindig lehet számítani. Ezt illusztrálja Villi, a villa karaktere is, akit Bonnie egy foglalkozáson készít gyurmából és szemétből: az ő szerepe reprezentálja a játékká válás evolúcióját. Villi szemétként gondol magára, ezért meg kell tanítani neki, hogy ő sokkal több tud lenni anyagi valójánál. A következő lépcsőfok pedig az, amikor már a szolgálat befejeződött, és felbukkan a kollektív felelősség nemcsak a gazda, de a fajtársak jóléte iránt is. Woody pedig a tökéletes altruista, akinek kicsit meg kell tanulnia elengedni a kötelességet és néha szívére hallgatni.

A kirándulás során bemutatott régiségbolt és a mellette működő vidámparki közeg több játéksorsot is felvázol nekünk.

Láthatjuk, hogy az ő életük sem csak játék és mese: rengetegen vágynak szeretetre és megbecsülésre, és ahány figura, annyi jellem. A foglalkoztatott szereplők is inkább az újak lesznek, és a régi csapattagok (Rex, Guba, Krumplifej, Jessie, Slinky) alig kapnak mondatokat, holott az előző részek leghumorosabb pillanatai az ő kémiájukhoz kötődnek. Helyette kapunk kanadai motoroskaszkadőrt, összevarrt plüssállatokat és ijesztő hasbeszélőbábukat, melyek érdekesek és szórakoztatók, de nem pótolják az eredeti csapatot.

Ez is a Toy Story 4. legnagyobb gyengesége: prezentálja a perifériára szorult új szereplőket, akik kacatként tengődnek vagy önjáró alakulatként járják a világot, miközben az ismert, kedves játékokat perifériára szorítja. Többek közt emiatt is a Toy Story 4. képtelen felnőni a tökéletes trilógiához, de szerencsére túl messze van attól, hogy bármilyen módon meggyalázza azt. A készítők nem tucatfolytatást készítettek, látszik a befektetett munka és a gondolatiság. A film vége pedig egy újabb szép finálét kerekít a szériának és remek tetralógiává teszi a játékok kalandjait.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel 2017-ben csatlakozott a Filmtekercs szerkesztőségéhez, 2018 és 2022 között szerkesztőként segítette a lap mindennapi működését. Bár celluloid-mindenevő, kedvencei a morális kérdéseket feszegető filmek, a kamaradarabok, az igényes blockbusterek, emellett szenvedélyes katasztrófaturista is, így nincs olyan egy-kétpontos film, amely ne keltené fel az érdeklődését.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com