Kritika

Testről és lélekről – Transzneműség

A felnőtté válás önmagában is rengeteg kihívással jár, hát még ha valaki a biológiai nemét sem érzi magáénak. Az HBO dokumentumfilmje, a Transzneműség érzékenyen és átfogóan járja körbe a transzszexualitás kérdéseit, ezúttal a gyerekek szemszögéből.

Ma már egyre többek számára ismerős a nem ciszhetero emberek közösségét leíró LGBTQ+ mozaikszó, melynek T betűje mostanában leginkább nemzetközi médiabotrányok és magyar alkotmánymódosítások kapcsán kerül elő. Bár távolról sem lehetne széles társadalmi körben elfogadottnak nevezni a homoszexualitást, a megértés és reprezentáció tekintetében még így is jobb helyzetben van a transzszexualitásnál, amit megannyi előítélet, tévképzet és általános értetlenség vesz körül.

A transzgender közösség tagjai gyakori áldozatai a gyűlölet által vezérelt bűntényeknek, és emellett még a magukat felvilágosultnak tartó emberek között is sokszor céltáblává válnak. Jobb esetben csak okoskodó, gúnyolódó vagy a nemi határok eltörlését vizionáló meg nem értettség a jussuk (például a megfelelő névmáshasználatra vagy hiteles hollywoodi reprezentációra vonatkozó igényeik miatt), rosszabb esetben ellenük irányuló félelemkeltéssel és téves sztereotípiák hánytorgatásával szembesülnek – ami érkezhet akár minden idők legnépszerűbb gyerekkönyvének írójától is. A társadalmi érzékenyítést nehezíti, hogy a médiában és a filmművészetben meglehetősen alulreprezentált vagy sértő sztereotípiaként ábrázolt csoportról van szó. Ezen a helyzeten kíván segíteni az elismert dokumentumfilmes Sharon Liese (The Gnomist), aki

politizálás és kioktatás nélkül mutatja meg a megannyi fizikai és verbális támadás mögött lévő embereket – vagyis jelen esetben gyerekeket.

A Transzneműség (kifejezőbb angol címén Transhood) négy gyermeket követ nyomon, akikben az a közös, hogy a mélyen republikánus Kansasben élnek és számunkra a felnövés a saját nemi identitásuk alakulásával is jár. A film kezdetén mindannyian máshol tartanak az identitáskeresésben: a négyéves Phoenix magát „fiúlány”-nak hívva öltözik lányruhába, a hétéves Avery aktivista anyja mellett válik a transzneműség arcává, a tizenkét éves Jay a legjobb barátnője elől titkolja el valódi identitását, a tizenöt éves Leena pedig a topmodellséggel kapcsolatos álmai mellett a nemváltoztató műtéten gondolkodik.

A film négy eltérő korú gyereket követ nyomon, öt éven keresztül, kivételesen átfogó képet adva a „transzkorról”,

hiszen amellett, hogy egymástól is különböznek, mindegyik gyerek komoly változásokon megy keresztül a felnőtté válás évei alatt. Liese tudományos infografikák mutogatása és véleményformálás nélkül, intim közelségből járja körbe a témáját, és bár az állásfoglalása ettől még egyértelmű, végig a légy a falon elvet követve rögzíti alanyai felnövéstörténetének meghatározó pillanatait. Egyetlen egyszer szólal csak meg a kamerán túlról, de ott ez szükséges is, annyira megdöbbentő dolgok hangzanak az egyik alany szájából.

Önmagában is felforgató tett transzgender emberekről dokumentumfilmet forgatni, hát még ha gyerekekről van szó. Ez a megközelítés elsősorban azért fontos, mert a legtöbb káros tévhit a transzszexualitásról a gyerekekhez köthető – a filmben meg is cáfolják, hogy lehetne bármiféle hormonális beavatkozást végezni serdülőkor előtti gyerekeken. Emellett ebben a korban lehet a leghitelesebben lencsevégre kapni a sok áldozattal és fájdalommal, végső soron mégis megkönnyebbüléssel és boldogsággal járó változás folyamatait.

A Transzneműségben legalább olyan fontos szerepet töltenek be a szülők, mint a gyerekek,

akik bár az elfogadással megtették a legfontosabb első lépést, elképesztően nehéz utat kell végigjárniuk. „Inkább legyen egészséges fiam, mint öngyilkossági hajlamú lányom” – a film kulcsmondatának is tekinthető kijelentés Jay édesanyja szájából hangzik el, akit a saját anyja vádol gyerekbántalmazással. A szülőknek hátat fordító rokonság és baráti kör visszatérő jelenség a filmben, de nemcsak a közvetlen környezetüktől kapják a támadást, hanem az államtól is: az ötéves forgatás Trump elnökségét is lekövette, és bár a nyílt politizálást elkerüli a rendező, a gyűlölet és a félelem megerősödése Amerikában nyomot hagy a filmezett családok mindennapjain.

A dokumentumfilm arra is rámutat, hogy nem az ellenséges külvilág jelenti a legnagyobb kihívást a szülők számára, ugyanis a feltétel nélküli szeretet még nem elég ahhoz, hogy mindenképp a gyermekük számára legjobb döntést hozzák. Ez egy alapvető kihívás minden szülő számára, de a filmbéli anyák és apák fokozottan nehéz helyzetben vannak, hiszen olyan egyértelmű helyes/helytelen válaszokat nem kínáló, gyermekük életét döntően befolyásoló kérdésekkel kell szembenézniük, melyek visszafordíthatatlan következményekkel járnak, és melyekre nem sok precedenst találni a szakkönyvekben. A híresen pocsék amerikai egészségügy által nem túlságosan támogatott hormonkezelések anyagi vonzata pedig már csak hab a szülői nehézségek tortáján.

A National Geographic címlapját is megjáró és gyerekkönyvet is író Avery esetében fel is merül a probléma, hogy milyen felelőssége van a szülőnek, aki a többi transzszexuális gyereken való segítés céljából engedte a lányát sztárrá válni, ezzel elsöprő gyűlöletnek téve ki őt. El lehet-e várni egy gyerektől, hogy a biztonságot jelentő névtelenségét feladva álljon ki a jó ügyért?

Ezt a kérdést nem kerülheti el a Transzneműség sem.

Ugyanis miközben megható és elgondolkodtató élmény ilyen közelről nyomon követni a főszereplő gyerekek felnövését, mégis van benne valami kényelmetlenség is, hiszen olyan alanyokat látunk, akik túl fiatalok ahhoz, hogy beleegyezzenek az intim pillanataik ilyen szintű világ elé tárására. A rendező valószínűleg maga is felismerte ezt az etikai problémát, ezért is beszéltette többet a szülőket, és tényleg nem lehet hatásvadászattal vagy tolakodással vádolni.

Anélkül, hogy eltitkolná a nehézségeket, a Transzneműség ünnepli a szeretetet és az elfogadás erejét, optimizmussal bemutatva az új generációt, akik remélhetőleg egy már elfogadóbb világban töltik be a 18. életévüket. Erre legalább Amerikában van némi remény, ahol a frissen elnökké választott Joe Biden győzelmi beszédében is megemlítette a transgender közösséget – mindeközben tegnap bekerült a magyar Alaptörvény módosítására vonatkozó törvénytervezetbe, hogy „a születési nem adottság, amelyet megváltoztatni nem lehet”. Már csak ezért is üdvözölendő, hogy az HBO itthon is bemutatja a filmet; igaz, valószínűleg pont azok nem fogják megnézni, akikre ráférne az érzékenyítés, de már azzal is sokat segíthet, ha eljut olyan gyerekekhez és szülőkhöz, akik hasonló cipőben járnak.

A dokumentumfilm november 13-tól látható az HBO GO-n.

Rácz Viktória

Rácz Viktória

Rácz Viktória a Zsigmond Király Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett 2017-ben és az ELTE filmtudomány mesterszakán diplomázott 2019-ben. Jelenleg több portálra és nyomtatott újságba is ír kritikákat. A midcult elkötelezett híve, szereti a szatirikus hangvételű alkotásokat, a dialógusközpontú filmeket és Taika Waititit.

Filmtekercs Filmklub s03

Filmtekercs Filmklub

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya