Kritika

A pad alatt, a két szék között – Tranzit

Tranzit

A Tranzit egy éles húzással kortárs környezetbe helyez át egy második világháborús menekülttörténetet. Csakhogy Christian Petzold filmjében sem a múlt, sem a jelen áthallásai nem domborodnak ki.  

Anna Serghers keletnémet írónő volt, de másokkal szemben önként választotta Kelet-Németországot: meggyőződéses antifasisztaként Kelet-Berlinbe tért vissza mexikói emigrációja után. Témaválasztásában visszatérő elemek a náci birodalom rémtettei, és bár a kommunista blokkban több díjat is kapott, a nyugati világ elutasította őt. Így az 1944-ben írt Tranzit ugyan megjelent magyar fordításban (1963, Kossuth kiadó), de igazán soha nem vált ismertté – én magam is csak a nyugati ellenpárját, az Erich Maria Remarque által írt Éjszaka Lisszabonbant olvastam.

Az írónő lényegében a saját meneküléstörténetét dolgozta fel (a párizsi megszállás után Marseille-en keresztül menekült el), főszereplőnek és elbeszélőnek azonban egy férfit tett meg. Az események Marseille-ben játszódnak, Georg (Franz Rogowski) ide menekül egy író ismerősével, aki azonban a vonatút során meghal. A fiatal zsidó villanyszerelő a halál által értékes vízumhoz jut, azonban a francia kikötővárosban megismerkedik az elhunyt író feleségével, Marie-val (Paula Beer). Választani kényszerül élet és halál, igazság és hazugság között.

Tranzit

Ezt a történetet Christian Petzold a Phoenix bár és a Barbara német rendezője úgy meséli el, hogy az egészet napjainkba helyezi. Ez az egészen váratlan húzás az, ami kiemeli a Tranzitot a kortárs német történelmi filmek tömegéből (A hallgatás útvesztője, Sophie Scholl, Stefan Zweig: Búcsú Európától, stb.). Egy interjúban a direktor elárulta, hogy egyértelműen az aktuális történelmi helyzet inspirálta arra, hogy meghozza ezt a művészi döntést. És nemcsak a menekültválság, hanem a szélsőjobb újbóli megerősödése.

Az eredmény mégis totális öngól: a Tranzit már-már értékelhetetlen alkotás.

Pedig Petzold az egyik legünnepeltebb német rendező, Fassbinder méltó örököse, új filmje ismét a Berlinalén debütált, ahonnan azonban üres kézzel távozott. A rendezői életműben pedig a Tranzit egy trilógia záródarabja, amelynek visszatérő témája a szerelem és a háború viszonya, a rendező melodrámai eszközökkel arról mesél, hogy előbbi nem képes legyőzni az utóbbit.

Csakhogy a Tranzit nem működik. Napjaink napsütéses Cote D’Azur-jében semmi félelmetes nincs. A francia rohamrendőrök felszereléséhez nem társulnak olyan gondolatok, mint a náci bőrzubbonyhoz. Jólét és béke húzódik meg a háttérben a képeken, így az az alapvető fassbinderi tényező, amit a romos házak és a sötét, ipari színek jellemeznek, teljes egészében hiányzik. Nincsenek áthallások a napjainkban Európába érkező menekültek irányába sem. Az a kevés jellegzetes helyszín (menekültközpontok) és tárgy (okostelefon), ami a 2015-ös válság során többlettartalommal töltődött fel, hiányzik a filmből. Helyette viszont rengeteg esemény játszódik különböző konzulátusokon – ott, ahol valószínűleg egy szír menekült se járt.

Tranzit

Két szék között a pad alá esik a Tranzit: a története önmagában semmitmondó a világháborús közeg nélkül, az áthallások pedig nem működnek a mára vonatkozóan, mert azok kifejtetlenek. Az a szörnyű, hogy Petzold azt akarta bemutatni, hogy milyen lesz, ha ismét felülkerekedik a szélsőjobb Európában, és megint menekülni kell a nácik elől. Ez egyáltalán nem derült ki, a helyette felkínált melodráma viszont olyan üres és hiteltelen, hogy azt rossz nézni. A férfi főszereplő passzív, nem cselekvő személy, akinek morális dilemmája megalapozatlannak tűnik: az életét kockáztatja rövid ismertségekért. A női figura ezzel szemben még rosszabb: egy fel-alá rohangáló, az életet egyedül a választott férfi oldalán elképzelni tudó karakter.

Kevés pillanatban képes többletértéket nyújtani a film, de azért akad belőle. A múlt századi stílusú, ezáltal szinte lírai narráció gyakran pontatlan, másképp meséli el azt, ami a vásznon zajlik, ezzel pedig remekül céloz a történelem pontatlanságára. Mindez azonban kevés, és nem menti meg a Tranzitot. Ami különösen annak tükrében fájdalmas, hogy akár telitalálat is lehetett volna.

***

A cikket a hazai bemutató kapcsán 2019. január 10-én frissítettük.

Avatar

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. [email protected]

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A sorozatok lényege, hogy nincs meghatározott végük… Ezzel vitatkoznánk!

A 2010-es évektől folyamatosan nő a televíziós és streaming sorozatok száma, köztük pedig az előre meghatározott véggel rendelkező egyévados szériák, vagyis a minisorozatok is egyre nagyobb hangsúlyt kapnak. Nem tudod mi a különbség antológia-, mini- és limitált széria között? Akkor ez a te videód!

A VLOGtekercs stábja ebben a hónapban a minisorozatok formai jegyeit és történelmét járja körbe. Számos ismert és kevésbé ismert sorozatpéldával azokra a kérdésekre kerestük a választ, hogy miért éri meg a nézőnek minisorozatot nézni és milyen előnyei származhatnak az alkotónak a minisorozat formátumból.

Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor

Vágó: Énekes Gábor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya