Kritika

Trendetlenkedők – Rendbontók

A Rendbontók (Misbehaviour) árnyalt probléma bemutatásával kikerüli, hogy csak egy újabb felbőszült kiáltvány legyen az elmúlt évek feminista filmfelhozatalában.

Philippa Lowthorpe jól bevált receptje alapján az Öt lány, a Hívják a bábát és A korona után ismét nőközpontú, valós eseményeken alapuló történetet kutatott elő a Rendbontók című történelmi film-dramedy (de inkább dráma, mint komédia) képében. Ha valakitől, Lowthorpe-tól érdemes tanulni, hogyan lehet szélsőséges nézetektől mentesen, elfogulatlanul és hitelesen ábrázolni nők történelmen, többszáz éven átívelő problémáit. Sokan próbálkoznak ezzel, napjainkban a (vélt) feminizmus feldolgozása különösen népszerű a női témák közül. Ám sokan a szélsőségesség és/vagy a felszínesség csapdájába esnek.

Ott van például a Charlie angyalai és a Ragadozó madarak, amiknél a probléma, hogy a „feminista film” öndefiníció ellenére éppen a feminizmus lényegéről és célkitűzéseiről nem szólnak egy szót sem. Attól még nem lesz egy film feminista, ha szerepel benne rövid hajú nő, ahogyan attól sem, ha a film „nagyon feminista” hősnői falkában járnak, és csúnyán néznek a férfiakra, gyűlölik és meggyilkolják őket.

Ezért is felüdülés a Rendbontók, amelynek legfőbb erénye, hogy több oldalnak is hangot ad.

Lowthorpe filmjének középpontjában az 1970-es években aranykorát élő Miss World-láz áll, amit a Keira Knightley alakította Sally Alexander és még egy tucat, egyenjogúságért harcoló nő a szexizmus és a tárgyiasítás melegágyának tart. Elvégre ezeken a versenyeken egy javarészt férfiakból összetevődő zsűri dönti el, hogy a fürdőruhában felsorakozó nők mennyire szépek.

A filmet már ezen a ponton el lehetett volna rontani azzal, ha akár csak halvány utalást is tesz arra, hogy gond, netalán „feminizmus-ellenes” az, ha egy nő csinos és törődik a külsejével. De hála az égnek A szépségkirálynő nem kanyarodik rá erre a hamis útra. A film azt fájlalja, ha valaki úgy véli, megnyerő külseje már önmagában bőven elég ahhoz, hogy a társadalom és a saját maga szemében értékes ember legyen. És éppen ezért tartják feminizmus-ellenesnek magát a szépségverseny intézményét is. Erre példa, mikor Sally egy tévéműsorban elmondja a véleményét a szépségversenyek húspiac-jellegéről, azok megalázó és tárgyiasító természetéről, amihez a mellette ülő ex-szépségkirálynő csak annyit fűz hozzá:

„Én túl szép vagyok ahhoz, hogy értsem ezt”.

Majd kacag mellé, amin kacagnak a férfi műsorvezetők és a közönség is. Ezzel pedig ebben a meghitt kacagás-körben lényegében kollektíven, kimondatlanul is elismerik, hogy ez így teljesen rendben van: ha egy nő csinos, az már felmenti eszének használata alól. Ebből a képből csak Keira Knightley lóg ki, aki ledöbbent és kissé undorodó arccal mered maga elé, és rájön, hogy nagyon nincs rendben, amit tapasztal. Úgyhogy forradalmat indít. Bevetik a média, a nyilvánosság erejét, és nagy erőkkel készülnek a rendbontásra a Miss World élő adásában.

A Rendbontók meglepő rétegeket mutat be a karakterek tekintetében. Sally Miss World-ellenességének hátterében egy személyes ok is húzódik. Van egy lánya, akit a feminista rendbontások és utcai felkelések érdekében egyre gyakrabban kell lepasszolnia a szüleinek, és ezen keresztül látjuk, hogy a ’70-es évek feminista mozgalmai és a kötelező szülői-háztartásbeli teendők nem összeegyeztethetőek. Ez a hagyományos női szerepek és az újító eszmék konfliktusát jelenti az életében.

Ennél izgalmasabb és újítóbb a Miss World önellentmondásos szerepének bemutatása, ami egy máig megosztó terepe a feminizmusnak.

Láthatjuk, hogy a Miss World világa persze műanyag, profitalapú, hímsoviniszta, megalázó a verseny résztvevőire és általában a nőkre nézve. A verseny főszervezője és atyja (Rhys Ifans) tanítja be a lányokat a verseny etikettjére, ami a vonulást, integetést, puszidobást és széles mosolyt takarja. A Miss World igazi arca és főpojácája azonban sokkal inkább a verseny showman-jének felkért híres humorista, Bob Hope (Greg Kinnear), aki egy kicsit olyan a szépségversenynek, mint Hugh Hefner a Playboy-villának. Míg Hope játssza a „főgonoszt”, addig végtelenül cinikus, kiábrándult és rettentően józan felesége (Lesley Manville) is érdekesen ambivalens.

Ugyanakkor az érme másik oldalát is megcsillogtatja: a Miss World korántsem csupán üresfejű libákból áll, a verseny sokak számára ugródeszkát, pontosabban kitörési lehetőséget is jelenthet.

És ezalatt elsősorban ne a csillogásba beleszületett, „apuci elkényeztetett egy szem lánya” típusú versenyzők fényes modellkarrierről szőtt álmaira gondoljunk (persze a Rendbontók erre is hoz példát, elsősorban a Suki Waterhouse által játszott Miss Amerika képében). A ’70-es években járunk, ahol sok nőnek, köztük a Miss World néhány versenyzőjének is, az a legfőbb vágya, hogy tanulhasson. Ehhez pedig elég biztos alapnak tűnik a győztesnek járó pénzösszeg. Ilyen például Miss Svédország (Clara Rosager), aki

tökéletesen tisztában van a verseny valódi természetével, és undorodik azok világától.

De ott van Miss Dél-Afrika (Loreece Harrison) is, akinek álma, hogy a verseny segítségével kikerüljön a hazájában uralkodó nyomorból és diktatúrából, hogy családját anyagilag támogathassa. A versenyzők közül a középpontban azonban a műsorvezetői karrierről álmodozó Miss Grenada (Gugu Mbatha-Raw) áll, aki nem mellesleg évekkel a verseny után kezdeti céljainál is jóval többre vitte: „slusszpoénként” miniszter lett belőle (ne feledjük, ez nem egy amerikai álom-típusú giccsparádé, hanem igaz történet!). Az ő szeme előtt az lebeg, hogy többezer, tévé előtt ülő színesbőrű kislánynak szolgálhat példával, miszerint nemcsak hogy nőként, de színesbőrű nőként is vihetik valamire.

És ezen a ponton válik fontossá leszögezni azt a tényt, hogy a fellázadó feminista csoport csupa fehér nőből áll össze. Addig nem is szúr ez szemet, amíg a film egyik tetőpontját képező jelenetben Sally és a színesbőrű győztes, Miss Grenada véletlenül kettesben nem marad a mosdóban. És itt, kettejük beszélgetésének hatására kezd finoman a felszínre kerülni a másik nézőpont. Az, hogy

míg a fehér nőknek a legnagyobb problémája, hogy nem tekintik egyenlőnek őket a férfiakkal, addig a színesbőrű nőknek az, hogy nem tekintik egyenlőnek őket a fehér nőkkel.

Egészen eddig a lázadók nézőpontjával azonosultunk, hogy aztán a film feltárjon egy másik perspektívát. Megismerve a Miss World három karakterét ugyanis egyértelművé válik, hogy ők is saját magukért és általában a nőkért akarnak kiállni. A Miss World és a feminizmus csap össze a filmben, mégis egyre inkább úgy tűnik, hogy céljaik talán nem is különböznek egymástól.

Németh Míra

Németh Míra 2019-ben csatlakozott a Filmtekercs csapatához. Miután látta az Amélie csodálatos élete című filmet, 12 évesen döntött úgy, hogy filmekkel akar foglalkozni. Azóta „mindenevő”: szerzői filmeket, blockbustereket, dokumentumfilmeket egyaránt szívesen fogyaszt, különösen kedveli a sajátos rendezői szemléletet, az abszurd humort és a társadalomkritikát a filmekben.