Kritika

Evezz-evezz az élet tengerén – A szomorúság háromszöge

A művészértelmiség és az európai felső-középosztály lángoló pallosú lelkiismerete, Ruben Östlund ismét lecsap, A szomorúság háromszöge (Triangle of Sadness) pedig egyszerre múlja alul és haladja meg az eddigi filmjeit.

Ruben Östlund a harmadik filmjével, a Lavinával robbant be igazán: a svéd házaspár órákon át húzódó bizalmatlansági vitája kényelmetlen önvizsgálatra kényszerítette a látszatboldogságban éldegélő sorstársaikat. A négyzet emelte a tétet: a kortárs művészet értelmetlenségét egy blöff határán billegő filmmel ostorozta a svéd rendező, a görbe tükör pedig Arany Pálmát ért. Az új produkció, A szomorúság háromszöge szintén a cannes-i versenyprogramban mutatkozott be, s ha lehet, még tovább tolja a polgárpukkasztást: már azon ironizál, hogy minek ironizálni, a divatvilág, a szupergazdagok és az osztálykülönbségek annyira egyértelmű problémák a világban, hogy akár a keblünkre is ölelhetjük őket. Előtte még persze Östlund körberöhögi, vállalhatatlanul megkínozza és legyilkolja a szereplők többségét, a Triangle of Sadness mégis kicsit más indíttatású poszt-ironikus látkép, mint az eddigiek. Ráadásul abban a Cannes-ban debütált, ahol egymás lábát tapossák a modellek és a szupergazdagok, miközben a pálmafák alatt hajléktalanok alszanak.

Az új társadalmi tükör több fejezetre oszlik, és mindegyik egy újabb kaland.

Östlund egyre tovább és tovább vezet, a szegmensek egészen más témákat érintenek, egészen más jellegűek, mégis organikusnak érződik a film. A prológus a divatvilág szatírája egy férfimodell-castinggal, aztán a Lavinához hasonló végtelen párkapcsolati vitába csöppenünk a férfimodell Carl (Harris Dickinson) és modell-influencer barátnője, Yaya (Charlbi Dean) között. A tét a férfi-női egyenlőség elvének átültetése a gyakorlatba: bár Yaya többet keres, elvárja, hogy Carl fizesse a vacsorájukat. A banális és nagyon vicces konfliktus embert próbálóan hosszúra nyúlik, ám mikor már úgy tűnik, sosem lesz vége, ugrunk.

A következő részből kiderül, hogy ők lesznek a főszereplőink, hiszen egy luxus jachtra követjük őket, ahol felszínre törnek az osztálykülönbségek (és sok minden más is), végül az elsüllyedt hajóról egy szigetre evickélünk, ahol átrendeződnek a szerepek a robinzonád-paródia során.

Bár a párocska eleinte felszínesnek és üresfejűnek tűnhet, idővel megszerethetjük őket,

részben annak köszönhetően, hogy a szereplők többsége náluk sokkal borzasztóbb karakter, ők pedig az események alakítóiból inkább azok kíváncsi szemlélőjévé lépnek vissza – azaz még velük azonosulhatunk a leginkább. Östlundnak megesik a szíve a tökéletes külsejű, de alapvetően ártatlan és jóindulatú Carlon és Yayán, akik csak egy szponzorált nyaralást szerettek volna kiélvezni a trágya(!)- és fegyverkereskedők, feleségeik és szeretőik, szoftverfejlesztők és hasonszőrű milliárdosok között. Carl és Yaya szintén gyarló gazdagok, de kishalak a többiekhez képest, így a sorsuk sem a megalázó megsemmisítés: megőrizhetik a méltóságukat.

A cím egyaránt utal a homlokon lévő ráncra (ami botoxszal 15 perc alatt eltüntethető), azaz a gondterheltségre és a három nagy fejezet szánalmasságára, a csillogó élet banalitására, kártékonyságára és pusztulására. Östlundnak ez az első nagy európai koprodukciója, egyben angol nyelvű filmje, amelyben egy hollywoodi szupersztár, Woody Harrelson is felbukkan (jól előkészített késleltetés után), az író-rendező pedig a nyitással sem sokat adott fel az eddigi kíméletlenségéből. Az egyre szélesebb közönség megszólításának folyamata mégsem maradt nyomtalan. A szomorúság háromszöge az erőszakossága és bőséges hossza ellenére könnyebben fogyasztható, mint az előző két alkotás, amelyek intellektuálisan jobban megdolgozták a nézőt. Ugyanakkor Östlundot eddig könnyebb volt tisztelni, mint szeretni, az új filmmel viszont ez is megfordul: ez a film pofátlanul szórakoztató.

A szomorúság háromszöge máshogy kényelmetlen, mint a rendező előző filmjei, elsősorban a sokkolóan durva középső fejezete dolgozza meg a nézőt:

hiába undorító és etikátlan, amit látunk, nem tehetünk mást, mint hogy könnnyesre röhögjük magunkat. Östlund azt sugallja, hogy a szupergazdagokkal szemben nem lehet mást tenni, mint fizikailag elpusztítani őket, szellemileg legyőzni ugyanis képtelenség, annyira befolyásosak és buták. „Mind egyenlőek vagyunk” – mondja a milliomosfeleség, majd megparancsolja a hajó személyzetének, hogy munka helyett csúszdázzanak. A film egyik legparádésabb jelenetsorában az orosz kapitalista trágyakereskedő (Zlatko Buric) és az amerikai kommunista hajóskapitány (Woody Harrelson) történelmi személyektől vett idézetekkel vitázik, miközben a dobálja őket a tenger és a vendégek éppen széthányják a hajót és a saját mocskukban fetrengenek, a végterméket pedig a modellszerűen berendezkedő hajó gyomrában élő délkelet-ázsiai takarítóknak kell eltüntetniük. A kissé kevésbé koncentrált harmadik fejezet, a lakatlan sziget birtokbavétele pedig pont azt mutatja be, hogy mi történik, ha a jól ismert társadalmi rend felborul és hirtelen a „toalett menedzsertől” függ a kis csapat túlélése.

A szomorúság háromszöge proletár indulattól fűtött, vad, de önmagát nem túl komolyan vevő éjsötét szatíra, amelyben egyesül a Lavina túlbeszélése és A négyzet harciassága, maró gúnya. Bűnös élvezet fergetegesen éleslátó, kicsavart és beteg humorral. Talán nem annyira elgondolkodtató és meghökkentő, mint az előző filmjei, de még így is látványosan kiemelkedik a kortárs filmes palettából a bevállalósságával és egyedi nézőpontjával.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu főszerkesztője.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!