Ben Affleck, Oscar Isaac és Charlie Hunnam dél-amerikai drogküldetése egy véres akciófilmet ígér. A Triple Frontier azonban semmiben nem olyan, mint amire számítanánk – és pont ettől válik műfajtörténeti kuriózummá.
Be kell vallanom: imádom J.C. Chandor filmes munkásságát. A feltörekvő hollywoodi rendezőnek a negyedik rendezése a Triple Frontier, és bár az életműve korántsem hibátlan, mégis rendkívül egyedi. Nem látványban, hanem dramaturgiában. Nemcsak rendezi, hanem rendre ő is írja a filmjeit, amelyek ezáltal egy elsőre nem evidens, mégis egységes képet mutatnak.
A rendező központi témája a nyomás: minden filmjében elviselhetetlen prés alá helyezi főhőseit. A Krízispontban ez volt a 2008-as pénzügyi válság pillanata az elsőként bedőlő befektetési bankban. A Minden odavan egy hajótörést mesélt el. Az Egy durva év a bűnözéstől fuldokló New Yorkban mutatta be egy vállalkozó életét. A nyomás mindig feszültséget jelentett, a tét pedig rendre az volt, vajon megőrzik-e integritásukat a főszereplők. A Triple Frontier abban lép előre a rendezői életműben, hogy a központi figurák ezúttal maguk választották meg a sorsukat, és nem egy külső tényező kényszerítette rájuk a nehézségeket.
Santiago ’Pope’ Garcia (Oscar Isaac) éveken keresztül nyomoz egy dél-amerikai drogdíler után, míg egy informátora révén egyszer csak tudomására jut az illető rejtekhelye. Nem mellékes információ, hogy a bűnöző ott halmozta fel készpénzből álló vagyonát. Pope a volt katonatársait hívja segítségül, hogy megölje a drogbárót, és ezzel együtt némi jutalomra tegyen szert. Tom ’Redfly’ Davis (Ben Affleck), William ’Ironhead’ Miller (Charlie Hunnam), Francisco ’Catfish’ Morales (Pedro Pascal) és Ben Miller (Garrett Hedlund) minimális győzködés után elvállalja a küldetést.
A címadó Triple Frontier, avagy szabad fordításban Hármas határ a támadás helyét adja meg, de közben utalás arra a homályos közjogi helyzetre is, amelyben az akció lehetővé válik. Az egész történetből hiányzik a központi hatalom, tehát a csapat elvileg bármit megtehetne a felelősségre vonás veszélye nélkül, az ex-katonák morális alapzata azonban ebben a szürkezónában is létezik.
Az egész Triple Frontier felhúzható két tengelyre: a pénz és a becsület koordináta-rendszerére.
Az elkövetők ugyanis több pénzt találnak a helyszínen, mint amire számítanak. A hagyományos betörős-bankrablós (vagy idegen szóval heist-) filmek dramaturgiája egyetlen percig érvényesül a Triple Frontierben: nem úgy alakul a terv, ahogy arra felkészültek. Annyira sok pénz üti a hősök markát, hogy az már nem is értékben, hanem tömegben mérhető. A küldetés pedig attól válik lehetetlenné, hogy ezt a hatalmas mennyiségű papírt nem túl egyszerű elszállítani a kietlen dzsungel közepéből. Adná magát a válasz: hagyják ott egyszerűen a felesleget. De vajon hány millió számít feleslegesnek?
A feszültség elsődleges forrása tehát a nyomás, és ebből következően az, hogy vajon megtörnek-e – morálisan vagy csapatként. A történet elején többször utalnak rá, hogy egy jól összeszokott csapatról van szó, akik korábban már harcoltak együtt. Azonban a nem várt fordulatok kikezdik a hősök integritását és az egymás közti kapcsolatokat. Damoklész kardjaként lebeg a csapat tagjai fölött a feszültség robbanása, az a (krízis)pont, amikor egymás ellen fordulnak. A rendező folyamatosan növeli a rájuk nehezedő terhet: az időjárással, a terepviszonyokkal, az ellenséggel. Egyre több a viszontagság, egyre kevesebb a pénz.
Tanítani való az, ahogy Chandor karaktereket épít: alig tudunk meg valamit a küldetés résztvevőiről, mégsem éreztem azt, hogy a főhősök papírmasé figurák. Úgy voltak élettel teltek, hogy közben nem magyarázták agyon a motivációjukat. Emlékezzünk csak vissza a Minden odavanra: Robert Redford szinte egy szót sem szólt egész film alatt, mégis együtt tudott vele érezni a néző! És álljon szembe rossz példaként egy műfaji párdarab: a Nyughatatlan özvegyek mindent a közönség szájába rág, igazi drámát mégsem volt képes felrajzolni.
Itt kell megjegyeznem, hogy Chandor a korábbiaktól eltérően ezúttal nem egymaga írta a forgatókönyvet. Társa az a Mark Boal volt, akit Oscar-díjjal méltattak A bombák földjén forgatókönyvéért. Boal hatása elsősorban Pope karakterén érhető tetten, aki, akárcsak a Zero Dark Thirty – A bin Láden-hajsza főszereplője, személyes küldetésének tartja a drogbáró likvidálását. Megszállottsága valamelyest kirí a történetből, mégsem árt neki, inkább csak növeli azt a morális komplexitást, amit a katonáknak a menekülés során fel kell dolgozniuk.
A Triple Frontierben keveset beszélnek, de pont ezért a szavaknak súlya van, az elhangzottak ott lebegnek az emlékezetben.
Az érem másik oldala, hogy a feszültség és a kiszámíthatatlanság máshogy csapódik le, inkább szavak, mint tettek formájában. A Triple Frontier fókuszában egyszerűen nem az akció áll. A képlet azonban nem ilyen egyszerű: pár éve pont a Sicario bizonyította be, hogy a feszültség, a nyomás és az akció nem zárja ki egymást. Így azok számára csalódást kelthet a film, akik a főszereplőket játszó színészek és a latin-amerikai drogháborús miliő révén véres, izzadtságszagú, lőporfüstös mozira számítottak.
A Triple Frontierreöt évet kellett várni az Egy durva év után. Az elkészülte egy produceri rémálom volt, fél Hollywoodot leszerződtették az előkészületi fázisban, és a végeredményt látva nem vagyok benne biztos, hogy a legalkalmasabb színészek maradtak a filmben. J.C. Chandor forgatókönyvei a kevés, de súlyos szöveg miatt nagyon komoly színészi játékot követelnek meg, amit a gárdának csak felemásan sikerült teljesítenie. A rendező eközben viszont egy új területen és egy új zsánerben szerzett tapasztalatot. Az biztos, hogy érdemes rá odafigyelni a jövőben is.
