Túl sok újat nem tartalmaz az elsőfilmes szerzőpáros sundance-i gyerektörténete, a Troop Zero. A sok klisé mégis egészséges egészet alkot, hála a jó karaktereknek és a remek zeneválasztásnak.
Pont egy éve debütált a függetlenfilmek Mekkájában az elsőfilmes rendezőpáros története a kislányról, aki anyját keresi a csillagok között, és aki minden rosszban a jót látja. A Troop Zero éppen ettől az ellentmondástól tud egyszerre bájosan cuki és zavarba ejtően kemény lenni.
A főhős a csúnyácska, gumicsizmában járó, otthon gyakran bepisilő kisiskolás, Christmas, akiben igazából az a legfurcsább, hogy különösen jókedvű.
Holott anyukája meghalt, apukája pedig egy folyton ügyeket veszítő, kisvárosi ügyvéd, aki lakhatás terén iszonyú agglegény körülményeket biztosít. A folyton az eget fürkésző kislánynak azonban kapóra jön a Golden Record – vagyis a NASA valóban létező projektje –, amin keresztül hangokat, a Föld lenyomatát küldik az űrbe, hátha valaki meghallja. Christmas azt reméli, talán épp az édesanyja. A lemezre pedig egy módon lehet felkerülni: meg kell nyerni a cserkész lánynevelő birdie csapatok éves dzsemboriját.
Nem kérdés, Christmas nem tartozik az ilyen középosztálybeli, anyaképző leányegyletekbe és a még befogható csapattársak is legfeljebb a Lúzer FC szintjéig repíthetik a különítményt. Főhősünk mellé társul ugyanis egy srác, akit csak Félfiúnak hívnak, mert szeret táncolni, kissé feminin a mozgása, és hiába tanítja az apja tojáslabdával, nem megy ez az elkapás. De ott van még a a környék gyerekeitől adót begyűjtő, nehezen kezelhető, fekete lány, Hell-No-Price és kövér iskolás barátnője, Smash is. No, meg a mindenkitől bocsánatot kérő, fél szemre letakart Anne-Claire, aki még gyorsan megbeszéli a Megváltóval, csatlakozhat-e a csapathoz, mielőtt otthagyja a “Jézus megment téged” lufik osztogatását a templom előtt.
A Troop Zero bizonyos részeit tehát már sokszor láttuk. Például hogy miként lesz a lenézett kis csapatból igazi egység, vagy hogy a gyermeki igazságérzet is győzni tud a felnőttek kegyetlen világával szemben.
A csapat megalakulása, a dramaturgiai szempontból fontos buktatók, a részvétel a dzsemborin és a NASA projekthez való kapcsolódás kevésbé hordoz újdonságot. A Bert & Bertie művésznévre hallgató rendezőpáros ráadásul erős, bár azért nagyon is ismerős kézjegyekkel vágott neki a nagyjátékfilmek világának.
A leginkább megkapó megoldásuk a mágikus realizmus, ami a gyermeki szemszög okán a világűr romantikája és a kínkeserves georgiai rögvalóság között meghúzódik. Christmas és társai szemszögéből látjuk a történetet, a felnőtt dolgok ki sincsenek mondva, csak a mi értelmünk egészíti ki a helyzeteket. (Egy jelenetben például az egyik ajtóban álló anyuka olyan Tom&Jerry módon, csak deréktól lefelé látszódik.) De ilyen például az erdőben töltött éjszaka is, ami a gyermeki értelemmel tényleg rendkívül félelmetes. Ez a stílus persze nem is annyira meglepő, hiszen a forgatókönyvet ugyanaz a Lucy Alibar írta, aki néhány évvel korábban ugyanilyen módon mutatta meg A messzi dél vadjai Hushpuppy-ját.
De a mágikus realizmuson túl is találunk még jó dolgokat. Szereplői eredeti figurák, akiket a rendezők is jól instruálnak. Nincsenek rossz gyerekszínészi játékok.
A főszereplőt játszó McKenna Grace még csak 13 éves, de már érdemes rá felfigyelni. Filmográfiája mintegy 50 tételt tesz ki,
többek között ő alakította a fiatal Margot Robbie-t az Én, Tonyában és a fiatal Brie Larsont a Marvel Kapitányban. Idén pedig fontos szerepben látjuk a Szellemirtók: Az örökségben.
De rendesen megelevenedik a ’70-es évek is. A NASA 1977-es akciója ugyanis teljesen valós, az ahhoz tálalt georgiai milliő pedig meglepően hiteles két fiatal filmestől. A Viola Davis alakította ügyvéd asszisztens, avagy a lányok csapatvezetője például true mikrofonfej, de ugyanilyen emlékezetes a bő lábszáras gatyája és az ökölbe szorított, fekete keze is. David Bowie, Elvis és a szórványosan hallható country zene passzol a képekhez. A rivális csapat eminens lányainak vezetője, Alison Janney pedig olyan, mint bármelyik Tilda Swinton karakter Wes Anderson filmjeiben.
Ó, igen, Benh Zeithlin szintén Sundance-en debütált elsőfilmje mellett Wes Anderson stílusa is felismerhető.
A Holdfény királyság egyértelmű kapcsolódási pont a cserkész gyerekszereplőkkel. A dzsembori check in pultjánál előkapott megafon pedig már-már tudatos hivatkozásnak is mondható, én például odaképzeltem Edward Nortont is.
Szóval noha a Troop Zero néha kissé beleragad a történet okozta közhelyekbe, elsőfilmes létére komoly érzelmeket tud megmozgatni. A rendezők sikerrel eredtek a megidézendő példaképek nyomába, de ha már el is tudnak szakadni tőlük, akkor tisztul le igazán a kép a tehetségükkel kapcsolatban.
