Kritika

Anya csak egy van? – True Mothers

A Naomi Kawase rendezésében készült True Mothers egy finoman kibontott filmdráma, amely az örökbefogadás és a fiatalkori terhesség problémakörét összeházasítva üzen az ösztönösen kialakuló anyai identitásról. Kritikánkkal Torontóból jelentkezünk.

Az elmúlt évek fesztiválkörképéből jól látszik az, hogy létrejött egy (egyelőre) névtelen tendencia, ami a japán társadalom unortodox családmodelljeit vizsgálja. Kiemelkedő példaként eszünkbe juthat Hirokazu Koreeda Arany Pálma-díjas filmje, a Bolti tolvajok, ahol egy szedett-vedett, több generációt felölelő társaság él – döbbenetes megtévesztéssel – családként. A szintén Cannes-ban debütált Herzog-film, a Családi románc Kft. Japán bizarr ügynökségeibe vezeti be nézőjét, melyben a vevő elé tárt szolgáltatások egyike az, hogy színészekkel eljátszatott családtagokat „bérelhetünk ki” feleségtől nagyapóig. A fent említett alkotásokhoz képest

a True Mothers egy már sokkal hagyományosabbnak számító családmodellből indul ki.

Viszont a vér szerinti rokonság Kawase filmjében sem definiálja kizárólagosan a család fogalmát.

A történet mozgatórugója a Baby Baton névre keresztelt non-profit szervezet, amely összeköti a gyermeknemzésre képtelen párokat azokkal a terhes nőkkel, akik a baba születése után nem tudnák vagy nem akarnák vállalni szülői kötelezettségeiket. Satoko (Hiromi Nagasaku) és Kiyokazu (Arata Iura) fiatal házasok és egy tokiói tömbház harmincadik emeletén laknak. Utóbbi státuszszimbólumként jelzi felső középosztálybeli helyzetüket. Kiyokazu aspermiában szenved, tehát egészséges szexuális élete ellenére ondóhiánnyal küzd. A pár a fikarcnyi esély dacára is kétségbeesetten próbálkozik, majd megannyi gyötrődés után elhatározza, hogy felhagy a harccal. Ekkor jön váratlanul szembe velük egy promóciós riport a Baby Batonról az örökbefogadás ígéretével. Így kerül végül a házaspár életébe Asato (Reo Satō), akinek biológiai anyja a mindössze 14 éves Hikari (Aju Makita). Hat évvel a felemás happy end után pedig egy perifériára sodródott, felismerhetetlen Hikari kopogtat be gyermeke törvényes szüleihez.

A Mizuki Tsujimura azonos című regényéből adaptált forgatókönyv egyik felcsigázó fogása, hogy a történetet non-lineárisan meséli el.

A dramaturgia sajátos logikájában egy különleges, visszaható viszony van ok-okozat között.

A néző az esetek többségében hamarabb ismeri meg a végeredményt, mint a hozzá vezető utat. Az Izumi Takahashi és Kawase által jegyzett forgatókönyv merészen, felvezetés nélkül az arcunkba vágja a csattanót, amit csak későbbi információk révén leszünk képesek igazán megérteni. Ugyanakkor ez a technika nemes egyszerűségével utal az emberi természet vakfoltjára, a látszatalapú ítélkezésre. Eleinte elborzadva tekintünk a fiatal Hikarira, de amint megismerjük történetét, súlyos döntései átitatódnak az empátiánkkal. A True Mothers szerkezetét tekintve tehát Kawase két óriási fejezetre bontva merül el főhősnőiben, egy anyaságért küzdő és egy anyasággal küzdő nő karakterében.

Satoko és Hikari keresztmetszetében egy harmadik nő jelenik meg, Shizue (Miyoko Asada), aki a Baby Baton vezetőjeként és afféle origójaként minden leányanya „ősanyja”. Shizue elsuttogott tragédiája, hogy ő egy ötvenes éveiben járó, gyermektelen nő és ezzel együtt egész életét annak szenteli, hogy családokat teremtsen. A Baby Baton szíve nem egy nagystílű felhőkarcolóban honol, hanem egy szerény vízparti házban, ahol az otthonukból elűzött vagy elmenekült fiatal lányok előítéletektől távol hordhatják ki babáikat. A kommunaként működő háztartásban egy különös, kollektív tudat alakul ki, rengeteg szenvedést és törődést találunk egy kosárban. Emellett Shizue fontos irányelve az, hogy az örökbefogadó anyáknak kötelességük felfedni gyermekük előtt az igazságot és nem törölhetik ki a biológiai anya létét azok személyes történelméből.

Ahogy az angolra fordított cím is jelzi, a True Mothers atomjaira bontva fogalmazza újra az anyaság mibenlétét. A többes szám különösen beszédes, hiszen szolidan állítja, hogy

Asatónak nem egy anyja van, és ha már itt tartunk, tulajdonképpen három.

A különböző korosztályú, anyagi és társadalmi kontextusra épült szereplőink mindegyike magában hordozza az anyaság ösztönét úgy, hogy lényegégben egyiküknek sem él vér szerinti gyermekkel. És persze a film kimondatlan szépsége az, hogy a három nő kombinációjában élhet Asato egy szokatlan, de mégis normális családban.

A japán popkultúrát akár csak hallomásból ismerve cseppet sem meglepő, hogy a három színésznő közül kettő (Hiromi Nagasaku és Miyoko Asada) a pop szcéna visszavonult hercegnője. Furcsamód éppen az ifjú, pályakezdő Aju Makita az, akinek nincs kötődése a zeneiparhoz. Mindhármuk játéka elbírna egy különálló játékfilmet, szigorú tartással megélt, súlyos csendjeik könnyedén töltik be a vásznat. Karakterfejlődésüket tekintve a Hikarit alakító Makita állt a legnagyobb kihívás előtt, hiszen a sziporkázó, naiv és szerelmes tinilányból kellett elérkezzen a megkeseredett és független nőhöz. Kawase tehát komolyan veszi az árnyalt karakterépítést, olyannyira, hogy csaknem két és fél órás játékidőt szán rá, ami azért határozottan belassítja a film tempóját.

A True Mothers képi világa kompenzálja a túlfolyó játékidőt,

Naoki Sakakibara és Yuta Tsukinaga beállításai gyönyörű szintézist teremtenek urbánus pezsgés és idilli természet között.

A cseresznyefákat megvilágító napfény és a hideg holdfény felülírja a mesterséges fények bevett használatát. Visszatérő motívumrendszerük arra emlékezteti a nézőt, hogy távol eső szereplőinket ha más nem, legalább az ég összeköti. A folyamatosan épülő felhőkarcolók városképei pedig finom párhuzamot vonnak Asato robbanásszerű növekedésével.

Naomi Kawase érett filmrendező (cannes-i nagydíjjal a háta mögött) és ezt a True Mothers is kellően alátámasztja. Filmje költőien, erőszakos kinyilatkoztatás nélkül kérdőjelezi meg az „anya csak egy van” szigorú szlogenjét.

Farkas Boglárka Angéla

Farkas Boglárka Angéla a kolozsvári Sapientia EMTE fotó-film-média szakán végzett 2019-ben. Jelenleg a Sapientia mesterszakán filmtudományt hallgat, valamint a Babeș-Bolyai Tudományegyetem alkalmazott médiatudományok mesterszakán tanul. Írásai a ’tekercsen kívül a Filmtetten is megjelennek. Szereti a szerzői és az indie filmeket, továbbá nagy rajongója a coming-of-age történeteknek és a látványon túlmutató sci-fiknek.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com