Moziban

Túl szép érzelmek és nevetés – A pótolhatatlan Werner doktor

Thomas Lilti harmadik nagyjátékfilmje, mint az előző, orvosokról szól. Bár jobban sikerült, mint a 2014-es Hippokratész, kedvesen csipkelődő vígjáték, melyben bár történnek súlyos események, nagyobb mélységeket mégsem érint.

Jean-Pierre Werner (François Cluzet) a vidék orvosa él-hal a munkájáért, és betegei is nagyon szeretik. Kiderül, hogy rákos, ezért felettese nem bízik meg a képességeiben és munkabírásában, és elküld hozzá egy kollégát, hogy segítsen neki. A középkorú, de friss diplomás ápolónőből lett orvos, Nathalie Delezia (Marianne Denicourt), bármilyen kedves és talpraesett legyen is, nem részesül jó fogadtatásban: Werner azon dolgozik, hogy miképp riaszthatná el, hiszen ő nem beteg, a körzetét pedig nem adja senkinek.

A kellemes, sok humorral fűszerezett film gondosan válogatott helyszínekkel és karakterekkel varázsolja életszerűvé egy vidéki falukörzet életét – egy bizonyos fokig. Látjuk az ember esendőségét, aminek ékes példája Francis Maroini (Partick Descamps), a falu bolondja. És igen, azt hinnénk, már-már túlságosan bájos ez a világ, ahol a falu bolondját, aki egészségügyi központot tervez, megmenti a két orvos, amikor egy viharos éjszakán megsebesíti magát egy munkagéppel.

A falu mellett karavánban élő romák, akik mind megjelennek az orvosnál általános vizsgálatra egy jól végződő sürgősségi eset után, a értelmi fogyatékos fiú, aki rajong az I. világháborúért és beleszeret a doktornőbe, a country-fesztivál formáját öltő falunap alkalomhoz illő zenékkel, amelyek inkább megmosolyogtatják a nézőket az egyszerű mulatság miatt – az ilyen jelenetek fantáziáról, humorról és önkritikáról vallanak. Az viszont semmiképp, hogy amit látunk, ideális világ, ahol a problémák túl könnyen megoldódnak. Ennek a filmnek nem kell felróni viszont, ahogy a Hippokratésznak fel lehet, hogy nincs benne elég beteg és vizsgálat, mert vannak, és látszólag hiteles is az ábrázolásuk – biztos azért is, mert Lilti maga is orvos. Kíváncsi lennék, milyen mértékben merített saját tapasztalataiból és mennyire a vágyott orvosi kalandjaiból és fantazmagóriáiból.

Látszik, hogy a rendező-forgatókönyvírónak van vígjátékírói vénája, és a két főszerepet játszó színészt is jól választotta ki. Marianne Denicourt és François Cluzet hitelesen adják a vetélkedő, majd összetartó és egymáshoz egyre közelebb kerülő kollégákat.

A filmbeli egy hamis, a gyengeségeiben is idealizált környezet, ahol az orvosok mesebeli bűverővel rendelkeznek. Valódi konfliktus csak kettőjük közt van, minden mást megold a szakmai tudásuk és tekintélyük, mindenki zökkenőmentesen együttműködik velük, arról nem is beszélve, hogy a végére úgy tűnik, tökéletesek maguk is. Csak kérdés, ki akar elhinni egy ilyen világot?

Ahogy André Gide mondja Flaubert nyomán, szép érzelmekkel nem lehet jó irodalmat írni, ugyanígy filmet készíteni is bajos, legalábbis tünékeny lesz a hatása. Ha valaki megnézi, a pillanatnyi érzelmeket keresheti és kaphatja meg benne, tartalmat kevésbé. Nézzük úgy, mint egy szelíd és vidám, francia romantikus filmet, mert az is!

Szatmári Zsófi

Szatmári Zsófia francia főszakot és film minort végzett az ELTE-n, majd francia irodalom mesterszakot a Sorbonne-on. Specializácója a szerzői film, érdekli pedig a film és az irodalom viszonya, a filmek kapcsán felmerülő nyelvi és fordítási kérdések. Az Interjú rovatot szerkeszti. [email protected]

Szólj hozzá!

Click here to post a comment