Az amerikai függetlenfilm fenegyereke Harmony Korine legújabb alkotásában mintha Jim Jarmusch nagy sikert aratott költőjének Patersonnak állítana antitézist. Moondog (Matthew McConaughey) az élet értelmét nem a hétköznapi szépségek szemlélésében lelte meg, hanem a véget nem érő sztondulásban.
Moondog karaktere mintha Charles Bukowski mozgóképes lenyomata lenne: a férfi a floridai Key Westen tengeti alkoholban, marihuánában és mindenféle tudatmódosító szerben úszó napjait, néha hajókázik egyet néhány prostituálttal, és spanol a többi szétesett csavargóval a sarki krimóban. Amikor pedig a bódulatnak eléri azt a fokát, hogy a fizetett nők mellett a múzsa is megcsókolja, akkor ontja magából a rá jellemző profánul megkapó verseket.
Talán John Waters óta nem volt olyan rendező, aki olyan magasról szart rá, hogy mit gondolnak róla a kritikusok és közönség, mint Korine. A rendező első filmje, a Tétova lelkek óta nem volt egyetlen olyan alkotása, ami minőségileg az elejétől a végéig kimagasló lett volna, azonban éppen ebben rejlik ereje és őszintesége. Korine megengedi magának, hogy hibázzon, vállalja, hogy filmjein belül vannak üresjáratok, érthetetlen, a film ritmusát megszakító intermezzók. Ugyanis tudja, hogy néhány bravúrosan felépített jelenet olyan bődületesen erős és megkapó, hogy sosem fogunk tudni szabadulni az emlékétől.
Ezt a felszabadultságot és mindenkitől való függetlenséget tökéletesen képzi le saját alteregójában, Moondogban,
aki egy látványos film végi gesztussal egyértelművé teszi, hogy nem a pénzért írta meg legújabb kötetét. Sosem valami elvont eszme vagy ügy érdekében lázadt a fősodorral szemben, vagy élte az életét lecsúszott kívülállók között, hanem mert itt érzi otthon magát. Moondog / Korine képtelen arra, hogy a környezete által ráerőszakolt keretek közt alkosson.
A Túltolva hasonlóan széttöredezett, epizodikusan szerkesztett, mint a Tétova lelkek, két alapvető különbséggel: egyrészt Moondog karaktere összeköti a sok furcsa szerzetet, akikkel bolyongása közben találkozik, másrészt a bemutatott közeg és pusztulás nemhogy negatívan, de egyenesen nosztalgikus és elégikus felhangokkal töltődnek.
Senki ne várja, hogy a kábítószer egyénre gyakorolt hatásáról, az amerikai néplélek kiüresedettségéről vagy a modern kor kielégíthetetlen vágyairól szóló értekezések váltsák egymást.
Korine kedvenc közegében a szétesett csavargók közt a drogok, a pia és a szex természetes kombinációt alkotnak, ami olyan alapvető létszükséglet, mint a levegő, amit belélegeznek – a rendező semmiféle értékítéletet nem mond karakterei fölött. Néha irritáló és önismétlő, néha pedig bántóan felszínes film a Túltolva, de néhány szívbemarkolóan szép jelenet megint a padlóra küldi az arra fogékony nézőt.
„Nem tudom, tudod-e, milyen az, amikor valaki más szeretnél lenni, hogy máshogy nézz ki, amikor gyűlölöd a saját arcod, és senki nem vesz észre. Én mindig is szerettem volna valaki más lenni. Soha nem éreztem magam kényelmesen a bőrömben. Egyetlen dologra vágyom, hogy jobb legyek saját magamnál, hogy kevésbé legyek hétköznapi és találjak valami értelmet ebben a világban.” – az Imitátorok főhőse a Michael Jackson hasonmás Diego Luna gyönyörű összefoglalását adja Korine főhőseinek. A Tétova lelkek (1997) agresszív és kiábrándult fiataljai, az Imitátorok (2007) kommunába tömörült hasonmásai, a Trash Humpers (2009) vandál nyugdíjasai és a Spring Breakers (2012) kíméletlen tini lányai mindannyian saját közegükből elvágyódó,
helyüket nem lelő kiüresedett burkok, akik próbálnak értelmet találni középszerű életükben.
A Túltolva karakterei legyenek bármennyire lecsúszottak vagy elcseszettek, egytől egyig megelégedtek azzal a szelettel, ami az élet tortájából nekik jutott: nem akarnak változtatni szokásaikon, nem akarnak más emberré válni vagy több pénzt szerezni, csak mindenki hagyja békében őket, hadd csinálják azt, amit szeretnek. Az ember gyermeke végén az emberiség jövőjét hordozó újszülöttel Theo egy csónakban kievez a nyílt vízre, szimbolikusan is elvágva magát mindentől, ami a régi világhoz kötötte. A Túltolva zárlatában Moondog a lemenő nap fényében újra kihajózik rozzant kis csónakjával a vízre, hogy mindentől és mindenkitől távol élvezze a pazar kilátást – 22 év után Harmony Korine talán hazaért.
