Kritika

Jaj, te kis huncut szalonrasszista! – Tűnj el!

Tűnj el
Tűnj el!

A Tűnj el! kis túlzással az év legfontosabb filmje lett a tengerentúlon. A humoristaként is alig ismert Jordan Peele-nek sikerült rátapintani egy általános társadalmi félelemre, és ezzel tömegeket csábítani a mozikba. A fehér felsőbbrendűség még sosem volt ennyire szatirikus és félelmetes.

Jordan Peele nevét valószínűleg már mindenki megjegyezte a tengerentúlon. A viszonylag ismeretlen komikus egy csapásra óriási sztár lett, és ez lényegében egyetlen tettének köszönhető: elkészítette a Tűnj el!-t. A film döbbenetesen nagy siker lett az Egyesült Államokban, 4,5 millió dolláros költségvetése mellé már több mint 180 milliót keresett (csak összehasonlításképpen: a tavalyi Függetlenség napja 2. ennek csaknem a felét gyűjtötte össze). Ráadásul nemcsak anyagilag lett siker a horror, hanem kritikailag is: pillanatnyilag minden idők egyik legmagasabb értékével rendelkezik a Rottentomatoes kritikaaggregátor honlapon.

Mit tud a Tűnj el!, hogy ekkorát robbant? Tömören összefoglalva: rátapintott a lényegre. Már a legelső jelenet azonnal tökéletesen beágyazza a horrort az aktuális filmes közegbe. Egy afroamerikai férfi sétál egy elit környéken. A jelenet olyan, mintha a Holdfény egyik karaktere csöppenne egyszer csak a Kaliforniai álom díszletei közé. Az Oscar-fődíjas és majdnem Oscar-fődíjas alkotás helyszínei és társadalmi rétegei között tátongó szakadék pedig pontosan illusztrálja, mekkora árkok húzódnak az amerikai társadalmon belül. A Tűnj el! alapja pedig éppen ez.

Chris (Daniel Kaluuya) öt hónapja jár barátnőjével, Rose-zal (Allison Williams), amikor a lány elhívja a szüleihez egy hétvégére. Az elismert fotóművész férfi amiatt aggódik, vajon mit fognak szólni a lány szülei, amikor megtudják, hogy ő bizony feketebőrű. Az Armitrage-ok ugyanis a lehető legfehérebb család. Igazi wasp (az angol szociológiai kifejezés egy mozaikszó: white anglo-saxon protestant, fehér angolszász protestáns): az apa idegsebész, az anya pszichiáter. A makulátlan családban látszólag nincs semmi fura, Chris mégis kellemetlenül érzi magát.

Minden jó horror alapját egy olyan félelem képezi, ami több emberben lappang. Minél többen érzik, annál szélesebb réteget képes megszólítani a film. Azért (is) lehetett óriási siker a Cápa, mert szinte mindenki fél a cápáktól. Félünk az üres erdőtől éjszaka (Blair Witch Project), a természetfelettitől és az idegen kultúráktól (Átok), az őrült szociopatáktól (Texasi láncfűrészes). Nem mindig egyértelmű azonban a mögöttes félelem. A kör sikerébe például mindenképp belejátszott a kalózvideókkal kapcsolatos aggály – ezért is volt belekódolva a feldolgozásba annak bukása már az elkészülte előtt. Máskor pedig épp az tesz naggyá egy horrort, hogy képes kibeszélni egy olyan irracionális félelmet, ami máskülönben tabunak számít: az Ómen például a terhes nők azon félelmére tapintott rá, hogy a bennük fejlődő magzat netán egy gonosz lény (hasonló okokból istenítették pár éve a The Babadookot).

A Tűnj el! az utóbbiak táborába tartozik. Alapja az, amit talán mindenki érzett már: egy idegen társaságban feszeng az ember, kényelmetlenül érzi magát. És ez fokozottan igaz, ha a párunk családjához látogatunk. A film történetében éppen erre a hétvégére esik az Armitrage-klán nagy éves találkozója. Tucatjával érkeznek a vendégek, akik mind fehér, felső-középosztálybeliek. A főhőssel annak ellenére is képes voltam azonosulni, hogy én nem vagyok afroamerikai – mert én is éreztem már magamat kívülállónak egy társaságban.

Ezért élvezhető egy nem amerikai néző számára is a Tűnj el!

Minderre viszont rárakódik egy sajátosan amerikai társadalmi téma: az afroamerikai kisebbség és a fehér többség viszonya. Ezt viszont már csak az értheti, aki behatóbban ismeri napjaink Amerikáját. A film lényegében ezt beszéli ki egészen elképesztő érzékkel: fricska a feketéknek, akik fehérnek akarnak látszani; a demokratáknak, akik az Obamára leadott szavazattal letudottnak érzik az egész kérdést. A később új értelmet nyerő beszólások mögött szinte az egész amerikai társadalom mai ellentmondásai meghúzódnak.

A Tűnj el! úgy szól az afroamerikaiaknak, hogy közben magán is nevet. Ebben az értelemben leginkább Donald Glover Atlantájával állítható rokonságba, de felmerül a párhuzam egy másik szatírával, a Dear White People-lel is. Közös vonás mindegyikben, hogy leegyszerűsítve flúgosnak tartják a liberális érzelmű fehér emberek. Egy új afroamerikai öntudat kialakulása domborodik ki a kulturális produkciók mögött, és ez már a posztobamaánus tudatállapot. Az újradefiniálás részeként elfogadják, hogy különböznek a többségi társadalomtól, és ezt a különbözőséget magukévá teszi, az önálló identitásukban megjelenik valamilyen büszkeség.

Jordan Peele rendezőként most mutatkozott be ugyan először, de íróként nem most debütált, ő jegyezte a tavalyi Keanut is. Abban az egyik főszereplő szála az afroamerikaiak kettős identitását hordozta magában (csak emiatt érdemel említést az egyébként elég gyenge vígjáték). Meglepő talán, de Peele humoristaként volt inkább ismert – ez a Tűnj el!-ben a tökéletes időzítéssel felbukkanó unokatestvér karakterében mutatkozik meg. A direktor számára most az a nagy kérdés, hogy mit kezd a sikerrel, melyik zsáner útján halad majd tovább. Az biztos, hogy a Tűnj el! gigantikus sikere által minden ajtó nyitva áll előtte Hollywoodban.

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu