Fesztivál Kritika

Türelemjáték – Play

A Legyek Ura óta senkinek sem lehetnek illúziói a gyerekeket illetően. A Play egy komplex társadalmi, etnikai, pszichológiai problémakört dolgoz föl, amelynek középpontjában tizenévesek állnak. A konklúzió azonban elmarad, és ami rosszabb, a film után nem sok kedvünk marad ezen gondolkozni sem.

A Titanic versenyfilmjének rendezője, Ruben Östlund 2006 és 2008 közötti valós eseményekre alapozta a filmjét. Ebben a két évben ugyanis fiatal fiúk egy csoportja, nagyjából negyven alkalommal rabolt ki velük egyidős gyerekeket a svédországi Göteborgban. Akcióikban azonban nem a fizikai erőszak, sokkal inkább a pszichés terror játszotta a főszerepet. A Play ezt a folyamatot, a szívatás hosszadalmas procedúráját követi nyomon, olyan idegtépő lassúsággal, hogy a néző egy idő után nem is a szereplőknek szurkol, hanem annak, hogy legyen már vége ennek az egésznek. Akárhogy. Ez pedig nem válik a film javára.

Mivel az áldozatok fehér kisfiúk (leszámítva egy ázsiai kissrácot, aki, mondhatni fehérként van jelen), a tolvajok pedig feketék, felmerül a kérdés, hogy ez nem tolja-e el a hangsúlyt a kulturális különbségek és nemzetiségi konfliktusok irányába. Van ráadásul két olyan jelenet, amelyben indiánok szerepelnek. Előbb pánsípolást mímelnek, majd egy gyorsétteremből kibámulva stírölik jóravaló svéd nők fenekét. Nem valami szimpatikusak. És, hogy hogyan kerülnek a filmbe? Ez amolyan lynch-es homályban marad. Mindenesetre sajnálatos módon az ő szerepeltetésük módja is hozzájárul ahhoz, hogy a néző valamiféle nacionalista megfontolásra gyanakodjon.

Persze értjük mi, hogy minden gyerek, függetlenül társadalmi státustól, származástól magányos és elhanyagolt. A kiraboltak ugyanúgy, mint a kirablóik. A túszul ejtett kisfiú hiába hívogatja anyját, minduntalan az üzenetrögzítő felel. A játékos banditáknak szintén nincs miért hazamenniük, valószínűleg semmi jó nem várna rájuk. A plázákban kóválygó, kiürült tekintetű, kólát szlopáló fogyasztók szemben a buszon hangoskodó, semmit és senkit nem tisztelő szegényekkel. A képlet ismerős, a világ számos nagyvárosában ugyanez a helyzet. És mit tesznek azok, akik éppen kimaradnak a konfliktusból? Félrefordítják a fejüket, átmennek az út túloldalára, jobb esetben megadják a névjegyüket, ha esetleg tanúskodni kéne.

A kiégett képekből sokszor kilógnak a szereplők, vagy egyszerűen nincsenek is belekomponálva. Igen, láttunk már ilyet. Ám ennek a markáns vizuális stílusnak muszáj, hogy legyen oka. Östlund filmje azonban híján van ennek, így a képi megoldások mesterkéltnek hatnak.

Még A nagy zabálás és Sweet Movie által edzett  művészfilm-rajongókat is sokkolhatja viszont az a jelenet, amelyben az egyik fiú összecsinálja magát. Nem is jó ez a kifejezés. Egészen pontosan elszalad a többiektől, és letolva gatyáját elvégzi a dolgát. Telibe kapja a néző a hátsóját, és azt, ami onnan jön. Az ember nem szívesen szembesül ilyesmivel. Akkor meg pláne nem, ha nincs semmiféle jelentősége. Ha a rendező azt kívánta érzékeltetni, hogy milyen fokú az ijedtség, megtehette volna sokkal ízlésesebben, és sokkal inkább a film világába illeszkedően.

A Play által felvetett kérdések nagyon is aktuálisak, ám sajnálatos módon a film nem lép túl a kiindulási problémán. Azt mondják, jó, ha a rendező egy mondatban el tudja mondani filmje lényegét. Arról azonban kevesebb szó esik, hogy mennyire nem jó, ha a néző két óra türelmes várakozás után egy mondatban össze tudja foglalni a filmet.

Címkék
Avatar

Maksai Kinga

A filmhez az irodalmon, a színházon és a művészettörténeten keresztül vezetett az utam. Ami a diplomákat illeti, az ELTE-n végeztem magyar, illetve filmelmélet és filmtörténet szakon, jelenleg pedig az SZFE televíziós műsorkészítő szakán készülök befejezni a tanulmányaimat. Mindig is imádtam moziba járni, maradandó mozis élményeim közé tartozik az Apollo 13, a Titanic és az első 3D-s film, amit Disneylandben láttam. Sokakkal ellentétben nem vetem meg a tévét és a DVD-t sem. Azt mondják, hogy ha sokat tudsz valamiről, akkor már nem vagy képes úgy élvezni a dolgot. Én még mindig felhőtlenül szórakozok egy sitcomon, ami ugye két dolgot jelenthet: vagy nem igaz rám a fenti állítás, vagy... Nem tartom magam sorozatfüggőnek, de a csajos és vicces változatokat szívesen nézem. A bennem élő feminista entellektüelt elnyomva imádom a Szex és New Yorkot, a Modern Family és a Bored to Death című sorozatokat pedig az utóbbi idők legjobbjainak tartom. Egy éve vagyok a tagja a Filmtekercs csapatának, jelenleg a fesztivál rovatot vezetem.

Filmek: Nem csak műfajok, hanem rendezők és színészek alapján is válogatok, így jöhet minden, amiben van egy kis Woody Allen, Tarantino, Alejandro Gonzalez Iñárritu, Mike Nichols, Philip Seymour Hoffman, Javier Bardem vagy Meryl Streep. Barátkozom az animékkel és Bollywooddal, de mellettük hű maradok régi kapcsolataimhoz is. Nehéz kiemelni filmeket, mert ez folyton változik, de most éppen: Diploma előtt, Madárfészek, 21 gramm, Annie Hall, Elveszett jelentés, A nagy Lebowski, Halálbiztos, Tükör, Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén, Melankólia, Totoro, Ra One, Chungking Express.

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..