Kritika

Stoned Jesus – Tűréshatár

critical-zone-1

Ali Ahmadzadeh Arany Leopárd-díjas gerillafilmje, a Tűréshatár egy teheráni drogdíler, Amir életének költői képeire festi fel egy hazug rendszer valódi arcát.

Tavaly augusztusban, a Locarnói Filmfesztiválon debütált Ali Ahmadzadeh (Atomic Heart, Kami’s Party) legújabb alkotása, a Tűréshatár. A film bemutatóját az iráni rezsim szűnni nem akaró agresszív nyomasztása előzte meg: nem elég, hogy különböző fenyegetésekkel próbálták levetetni a fesztivál műsoráról, de a bemutatóig a stáb számos tagja emigrációba kényszerült, míg Ahmadzadeh jelenleg is valahol Iránban bujkál.

A filmet az epizodikus, fejezetekre osztott cselekménye és a folyamatosan mozgásban levő, elidegenedett főszereplője miatt akár road movie-nak is nevezhetnénk, noha fontos hozzátenni, hogy a mozgás nem egyenlő a haladással, sőt.

A Tűréshatár központi motívuma az a klausztrofób, tehetetlen mozdulatlanság, amelyet az iszlamista rezsim mindennapjai jelentenek.

A film epizódjainak sorrendjét akár fel is lehetne cserélni, de ez nem a történet randomságából vagy a gondolatmenet szétszórt-széttartó jellegéből fakad – ellentétben mondjuk Leos Carax Holy Motors című alkotásával –, hanem mert Ahmadzadeh minden képében benne van a film mondanivalójának egésze. A lánccá fűzött helyzetek – bár egymástól különböznek – ugyanarról szólnak, és együtt, egymás által és egymásra hatva rajzolják ki a film, a „nagy egész” képét.

De mi is ez a kép pontosan?

critical-zone-2

Amir nem szokványos drogdíler. Azért szór – többnyire füvet –, hogy segítsen az embereknek valahogy elviselni a hétköznapok nyomasztó, paradox jellegét. Ő maga is ebből fakadóan szív egyébként – bár személy szerint inkább a hasisra esküszik –, de mint a film során ez nagyon szépen artikulálódik, valójában nem a spanglizás miatt él túl. Amir egy bántalmazott figura. Valamiért képtelen kiszállni ebből az egészségtelen kapcsolatból – állítása szerint azért nem lépett le az országból, mert „utál repülni” –,

ehelyett inkább mások fájdalmát igyekszik csillapítani.

A film egyik legerősebb jelenete, mikor egy idősek otthonába látogatva a nővér segítségével space cake-kel etetik az ott lakókat. Fontos, hogy ez a lehető legmesszebb van bármilyen Ananász Expressz-szerű szmóker agyatlankodástól, itt ugyanis – a „gandzsa vicces, gandzsa jó” aspektus helyett – egyszerre kerül megjelenítésre egy alapvető intézménykritika – a hagyományos orvoslás, a hagyományos intézményi berendezkedés nem elég jó –, miközben Amir „jóembersége” is új színezetet kap.

Mindezek mellett fontos megemlítenem, hogy a film nagy erőssége, hogy nem süpped el a „klisérealizmus” archetípusainak mocsarában. Amir hús-vér ember, aki nem megoldást nyújt, hanem alternatívát kínál.

A film nem azt propagálja, hogy szívjunk be és minden jobb lesz, hanem azt igyekszik artikulálni, hogy ebben az elcseszett rendszerben nem tehetsz mást, mint vagy lelépsz, vagy valahogy letompítod magad,

ellenkező esetben ugyanis be fogsz csavarodni. Amir úgy segít másokon, hogy közben a saját biztonságát veszélyezteti, mindettől függetlenül viszont nem oszt mindenkinek ingyen füvet – ha valaki csak le akarná húzni, azt rendesen el is küldi az anyjába –, miközben szüksége van a szeretetre és a gyöngédségre.

Ez egy olyan elidegendett állapotot eredményez, amelyben Amir azért könyörög a (feltehetően volt) barátnőjének, hogy az jöjjön vissza hozzá, Ő ugyanis csak arra vágyik, hogy mellette aludhasson éjszakánként. A lány nyugodtan kavarjon másokkal, mert szabad ember és Amir ebben nem fogja korlátozni, de a férfi ilyesmire képtelen, mert Ő csak a lányt szereti.

critical-zone-3

Az elidegenedettség másik formája, mikor Amir a film elején leszedálva fekszik otthon, miközben a francia bulldogja, Mr. Fred a lábát hágja. A jelenet komikuma mellett – ami dramaturgiai szempontból egyébként jól van időzítve, hisz a bevonódást követően kezdhetünk közösen süllyedni – jól példázza a férfi viszonyát a rendszerrel. Ő csak fekszik tompán-zsibbadtan, míg az a gusztustalan jószág kedvét leli benne.

Egy későbbi jelenetben Amir egy másik barátnőjével, egy stewardess-szel találkozik. Kettejük viszonya ugyancsak ezt az aszimmetrikus-elidegenedett lelki mutációt tükrözi. Miután a kocsiban isznak egy sört, beszívnak és felrántanak még pár csík kokaint is, Amir kézzel elégíti ki a lányt. Mindebből azonban teljesen hiányzik a kölcsönösség, és nem azért, mert a stewardess kihasználná Amirt, hanem azért, mert

a férfinek „ennyi kell”, hogy cirógathassa egy általa szeretett lény haját, miközben annak örömet okoz.

A Tűréshatárral kapcsolatban két filmnyelvi aspektus emelendő ki: az egyik, hogy a képi világ – az engedélyek és a komolyabb költségvetés hiányának köszönhetően – a kamerák nem szokványos elhelyezése révén válik érdekessé, például mikor az autó kormányáról kerül rögzítésre a jelenet, így vezetés közben a kép 360 fokban körbeforog.

critical-zone-6

A másik – és az előzőekben már említett szexualitással és szenzualitással szorosan összefüggő – aspektus a hangmunka. Bizonyára mindenkivel megesett már, hogy egy házibuli túl jól sikerült és egy rosszul időzített vagy méretezett cigit követően a wc előtt görnyedt-fetrengett órákon keresztül, miközben kint még bőven folytatódott a mulatság. Ilyenkor arra lehet figyelmes az ember – azon túl, hogy épp az életéért küzd –, hogy valahogy megváltoznak a hangok. A beszűrődő beszélgetések néha kásává sűrűsödnek, miközben egyes mondatok/megszólalások furcsán felerősödnek, ahogy a különböző zajok – valaki kinyit egy sört; összetör egy poharat; esetleg fingik egyet, mert azt hiszi, hogy senki sem hallja – is más köntösbe kerülnek, eltorzítva a tapasztalat egészét. Mintha csak egy digitális fényképen elkezdenénk a kontraszttal vagy a színekkel játszani, míg az apró hangsúlyok megváltoztatásának hatására teljesen új képet nem kapunk.

A Tűréshatár számtalanszor alkalmazza ezt az eszközt. Ezzel egyrészt megteremtve az Amir beszívottságából, illetve az autóba való bezártságból fakadó klausztrofóbia élményét, míg bizonyos jeleneteket a filmhang atmoszférateremtő ereje kelt valójában életre. A korábban említett aktus jelenete úgy épül fel, akár a legkiválóbb postrock dalok: Amir éjszaka veszi fel a lányt a reptéren, kezdetben szinte egymáshoz sem szólnak, a beszélgetés nagyon lassan indul be és akkor sem túl terjengős. Mikor egy kihalt mezőre érnek, a csaj előre ül, ekkora már – nyilván a kábszizástól nem függetlenül – egészen feloldódnak, majd újra elcsendesülve az együttlét egyszer csak „átfolyik” a szexualitás medrébe. A lány nyögései és zihálása fokozatosan válik egyre intenzívebbé, míg végül egy ponton már teljesen elállatiasodva, teli torokból ordít.

Ekkor hirtelen idegenek ütnek rajtuk – nem tudjuk kik ők, mik ők, de ártani akarnak nekik –, ezáltal az orgazmus tébolyult, hisztérikus sikolyai csatakiáltásokká válnak.

Ebben a jelenetben történik az előzetesben is látható üldözéses lövöldözés. Szereplőink a kezükből formált pisztolyokat sütnek el, majd a sikeres szökést követően a stewardess az ablakon kihajolva ordítja hosszan, hogy mindenki megbaszódhat.

critical-zone-4

A film utolsó epizódjában Amir egy fiatal, drogfüggő fiún próbál segíteni, akit egyedül nevel az édesanyja. A nőnek Amir az utolsó reménye (meg az ima), a férfi pedig látszólag valóban helytáll a messiási szerepben, a srác tényleg jobban lesz. Ezután Amir az előszobában várakozva hallja a nő gyengéd anyai szavait, ahogy a fiát kedveskedve gondozza. Ennek hatására Amir rögtön spanglira gyújt, mintha csak lelki sebei szakadtak volna fel újra, majd az ezt követő, utolsó jelenetben otthon, az ágyában fekve látjuk a megviselt, kábult megváltót.

Amir kocsijában van egy doboz, amelyen René Magritte „A képek árulása” című festménye látható. Ebben a dobozban tartja hősünk a varázspálcáit, és noha ez elsőre csak egy laza junkie utalásnak tűnhet, nem csak a filmet, de a filmre adott agresszív reakciót is jól magyarázza.

magritte-ceci-n'est-pas-une-pipe

Magritte híres festménye egy pipát ábrázol, amely alá az van írva, hogy „Ez nem egy pipa”. A képet százféleképp értelmezték már, a francia filozófus, Michel Foucault még levelezett is a belga szürrealista festővel ennek kapcsán. Magritte magyarázata az alkotást illetően nagyvonalakban az volt, hogy ez azért nem egy pipa, mert ez csak egy pipa képe. Mindezzel azt kívánta érzékeltetni, hogy

különbséget kell tennünk a konkrét dolgok és azok képei közt – hisz egy pipa képét nehezen lehetne például megtömni.

A Tűréshatárban a hatalom mint kép jelenik meg. Nem direkt, „frontálisan” ábrázolva, hanem emberi lényekből visszatükröződve. Újabb és újabb szereplőket megismerve láthatjuk, miképp „mászott beléjük” a rendszer és ők hogyan változtak ennek hatására – végső soron képekké. Ahmadzadeh gondolkodása ebben a dialektikus viszonyban (is) rokonságot mutat a szintén iráni Abbas Kiarostamival, különösképp annak Shirin című alkotásával.

A képek fölötti harc az, ami a rendszert is bántja: Ahmadzadeh gerillaképeit az iráni rezsim támadásként, a képek fölött gyakorolt hatalmuk megingatásaként éli meg. Azzal, hogy a rendező belenyúl az iszlamista ország „imidzsébe”, le is leplezi azt, hisz rámutat: ez nem a valóság, ez csak egy kép.

A Tűréshatár legközelebb január 26-án lesz látható premier előtt a Toldi moziban, moziforgalmazásba pedig várhatóan márciusban kerül a magyarhangya jóvoltából.

Gerdesits Pál

Gerdesits Pál 2021-ben szerzett mesterdiplomát az ELTE filmtudomány szakán, jelenleg az ELTE esztétika doktori programjának PhD hallgatója. Elkötelezett szürrealista, Werner Herzog és Jeffrey Lebowski lelkes követője. Állítólag ügyesen gitározik.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com