Kritika

Tűzvarázsló, égesd el ezt a filmet! – Tűzgyújtó

A Blumhouse produkciójában készülő Tűzgyújtó adaptáció az új időknek megfelelően egyfajta komor-szuperhős eredetsztoriként próbálja újrapozicionálni Stephen King történetét. Az eredmény meglehetősen égő.

Az eredetileg 1980-ban megjelent Tűzgyújtó Stephen King hatodik regénye. Sokszor a Carrie kistestvéreként, vagy akár koppintásaként emlegetik. Az összehasonlítás érthető, hiszen mind a két regény középpontjában egy telekinetikus erőkkel bíró, de azokat alig értő/irányítani nem tudó fiatal lány áll. Ám míg a Carrie esetében a főszereplő különleges képessége és annak előtörése valójában a pubertáskori szorongások horror-leképezése, addig a Tűzgyújtóban szereplő Charlie McGee képességeinek eredete sokkal banálisabb.

A Tűzgyújtó egy jóval klasszikusabb értelemben vett sci-fi történet. Charlie szülei az egyetemen ismerkedtek meg. Mind a kettőjük anyagi nehézségek miatt jelentkezett egy kísérleti stádiumban lévő drog tesztelésre. Azonban LSD-hez hasonló „Lot 6” hatása nem merült ki a hallucinációkban. A szernek köszönhetően a pár mind a két tagja telekinetikus képességekre (gondolatolvasás, tudatbefolyásolás) is szert tett. Amelyeket – és még többet – a lányuk is megöröklött. Charlie képességei azonban már gyermekkorában messze felülmúlják a szüleiéit. A pirokinetikus (gondolattal történő tűzgyújtás) erővel rendelkező lány felkelti a titkos kormányszerv, a Lot 6-ot kifejlesztő Üzem figyelmét. Akik – élükön a Rainbird nevű, megszállott pszichopata bérgyilkossal – mindent elkövetnek, hogy megszerezzék maguknak a lányt.

A Tűzgyújtó története mind Charlie, mind pedig a szülei szemszögéből komoly drámát rejt.

Előbbi kénytelen szembenézni a képességének következményeivel (hogy tudná feldolgozni az akaratán kívül elkövetett pusztítást), míg utóbbiak azzal a dilemmával kénytelennek szembesülni, hogy félnek a saját gyermeküktől. Ezen túl pedig olyan általánosabb kérdéseket is felvett a történet, mint a „nature versus nurture” (öröklés kontra környezet) örök vitája. Születhet-e valaki eredendően veszélyesnek, vagy a megfelelő neveltetéssel még a legpusztítóbb képesség is kordában tartható? Charlie maga pedig egy kvázi X-Men, akit valami olyanért üldöz és utál a rendszer, amiről nem tehet.

A regényből a Stephen King adaptációk aranykorábban, 1984-ben készült első ízben film. Nagy kár, hogy a Mark L. Lester által rendezett film a fentiek közül semmivel sem tudott érdemben foglalkozni. Még nagyobb baj, hogy a menekülős/összeesküvéses/természetfeletti thriller minőségében is egy kifejezetten unalmas és érdektelen alkotás. Nem csoda, hogy mai szemmel az egyetlen érdekessége az, hogy ez volt Drew Barrymore első főszerepe (még gyerekként). Izgalmas alap, gyenge kivitelezés. Pont az ilyen filmeket érdemes remake-elni (nem pedig a mai napig működő kultalkotásokat).  A Tűzgyújtó újrázása pedig már csak azért is érződik időszerűnek, mert akár egy alternatív megoldást mutathat a mindent eluraló szuperhősfilmekre. Papíron abszolút benne lett volna a pakliban, hogy immár a Blumhouse horrorstúdió istállójában készülő új Tűzgyújtó beváltsa a horror és szuperhős zsáner mixének azon ígéretet, amit a három évvel ezelőtti Brightburn – A lángoló fiú nem tudott. Sajnos azonban Keith Thomas rendezése hű maradt az eredetihez:

azaz a filmje pontosan olyan lagymatag, mint az 1984-es mozi.

A cselekmény alapvető lényege változatlan. Charlie (Ryan Keira Armstrong) és apja (akit most Zac Efron játszik) kénytelennek menekülni az Üzem emberei elől, amíg el nem kapják őket, hogy aztán végül minden lángba boruljon.  A feldolgozás ugyan nem olyan szöveghű, mint a korábbi film (mellőzi a visszaemlékezéseken alapuló szerkezetet, és lineárisan meséli el a történetet), a változtatások sajnos leginkább az érdektelen és az érthetetlen közötti skálán mozognak.

A legnagyobb hiányoság talán – ami már az eredeti filmnek is a része volt –, hogy bár a Lot 6 megalkotója is retteg Charlie-tól, az sosem derült ki, hogy mi volt a drog eredeti célja. Ha nem az, hogy szuperembereket/katonákat hozzanak létre, akkor mi volt a kísérlet értelme? Ha pedig épp ez a cél, akkor miért hagyták meglépni őket? Illetve, hogy nem tudott egy kormányszerv éveken keresztül nyomára bukkanni egy fiatal házaspárnak. A film szerint azért, mert „nem használnak Internetet”. Csak, hogy Charlie apja life coachként dolgozik (és a mentális erejével segít leszoktatni embereket a cigarettáról), ezt pedig valahogy csak hirdeti, hogy legyenek kuncsaftjai. Ám a leghülyébb újdonság mégis csak Rainbird (Michael Greyeyes, legalább most már egy indián játszhatja az indián karaktert) váratlan pálfordulása, és az ezt követő röhejesen valószerűtlen zárókép.

A film nagyjából úgy van felépítve, mint egy szuperhős eredettörténet. Charlie kénytelen elfogadni, megérteni és megtanulni használni az erejét. Kár, hogy mindez kb. a film vége előtt 5 perccel, egy gyorsmontázsban valósul meg. Míg az első harmadban Charlie csak azért gyújt fel véletlenül egy macskát, mert az megkarmolta, a fináléra minden különösebb képzés és átmenet nélkül már mesterrangú tűzvarázslóvá válik. Tekintve pedig, hogy az apafigura jelenetről jelentre változtatja a nevelési metódusát (megtanítsa-e a lányát a képesség használatára vagy sem), egy nagyon érdekes konfliktus is elveszik a filmben. Ugyanis kifejezetten izgalmas lenne egy olyan felvetés, hogy „mi van, ha Charlie tényleg jobb helyen van az Üzemnél? Mi van, ha ellenben az apjával – aki elnyomná – ők tudnának neki segíteni?”. Egy merész remake-ben ugyan felmerülhetnének ilyen, az eredetit kiforgató kérdések, de a Tűzgyújtó nem egy merész film.

Olyan, mintha egy algoritmus rakta volna össze, belesűrítve a „meneküljünk a gonosz kormányszerv elől” thrillerek összes sablonját, a lehető leginkább idejétmúlt kivitelezésben.

Az alig 90 perces játékidő ellenére sem képes feszes tempót diktálni a film. Sőt, kifejezetten lagymatag tempóban csordogál. Hőseink menekülésében egy grammnyi feszültség sincsen. Akciójelenetekből pedig nem csak kevés van, de ami akad, az sem túl fantáziadús vagy látványos. Ebben a filmben egész egyszerűen minden takaréklángon ég csak. Az alakítások unottak, a cselekmény híján van a minimális sürgősségérzetnek is, a karakterek papírmasé sablonok. Sem a látványban, sem pedig a zenében nincsenek olyan pillanatok, amik egy kicsit is megemelnék az ember vérnyomását. Utóbbiért különösen kár, hiszen a filmzenét részben John Carpenter szerezte. Ellenben a filmmel, a zenének legalább van egy markánsabb egyénisége, de az is csak haloványabb másolata a mester korábbi témáinak.   

A Tűzgyújtó remake-ben lett volna potenciál. Ám nem pusztán modernizálni és napjainkhoz igazítani nem sikerült az alapanyagot, de még csak élvezetesen megfilmesíteni sem. Az a fajta film, amit már a nézése közben kezd elfelejteni az ember. (Anti)-szuperhősfilmnek fantáziátlan, horrornak vontatott és még trash szórakozásnak is unalmas. Ez pedig így az abszolút „van, de minek?” kategória.

A Tűzgyújtó május 12-től látható a mozikban.

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com