Kritika

A WD-40 nem egyenlő a boldogsággal – Tűzgyűrű: Lázadás

Mit kezdhet magával az a folytatás, amit Steven S. DeKnight, egy elsőfilmes rendező készít, aki az Oscar-díjas Guillermo Del Toro nyomában jár? Nagy a kihívás a Tűzgyűrű: Lázadás számára, és míg egyes elemeiben hozza a vártakat, amikor egyet hátrébb lépünk, torzul az összkép.

A Tűzgyűrű nem váltotta meg a világot 2013-ban – kollégám szerint olyan, mintha Roland Emmerich rendezte volna – ám valamit mégiscsak elért: franchise-t csinált egy olyan filmből, mely nem alapul semmilyen létező korábbi alkotáson. Nem képregény-, se nem videojáték-adaptáció, csupán nagyon ismerős több helyről is. Tartalmi eredetiséget keveset tudott felmutatni, de vizuálisan igényes maradt az elejétől a végéig.

Guillermo Del Toro 2013-ban nem árult zsákbamacskát: felhőkarcoló méretű, az óceánban derékig gázoló robotok és szörnyek mérkőzését mutatta be a lehető legízlésesebb produkciós designnal, amit egy ilyen mozinál csak elképzelhetünk. A sötétkék, a lila és a narancssárga színeiben úszó, cseppet sem realista, de annál megkapóbb látványvilág már önmagában elvinne egy filmet a hátán, de ha ehhez még ütős akciójelenetek is társulnak, az már igazán csúcs. Persze a Tűzgyűrű ahol tudta, rontotta az alapvetően ígéretes koncepcióját. Buta karakterek, igénytelen párbeszédek és kiszámítható történetvezetés jellemezték, de tudott egy-két olyan momentumot is generálni figuráival, melyek emlékezetesek maradtak – az Idris Elba alakította Stacker Pentecost beszéde például.

Az USA-ban megbukott filmet a Távol-Kelet mentette meg és segítette hozzá a folytatáshoz, melyre öt évet kellett várni. Del Toro időközben A víz érintésével foglalatoskodott, ezért a tévésorozatok (Daredevil, Spartacus: Vér és homok) készítőjeként ismert Steven S. DeKnightnak jutott a nemes feladat, hogy folytassa az első részben már lezárt történetet.

10 évvel a jaegerek és a kaijuk közti háború után járunk.

A középpontban most Jake Pentecost (John Boyega) áll, az előző film tábornokának fia, aki posztháborús romtelepeken éli léha életét, mígnem egy vádalku miatt újra a Jaeger-programban találja magát. Feladata, hogy képezzen ki újoncokat az óriásrobotok irányítására – ez pedig nem is lehetne aktuálisabb, tekintve, hogy az ellenfél újra ébredezik. Nem másra hárul tehát a küldetés, hogy megmentsék a világot, mint fiatal kadétokra és a felelősségre fittyet hányó vezetőjükre.

Papíron minden benne van a Tűzgyűrű: Lázadásban, amitől működnie kéne. Karizmatikus főszereplő, érdekesnek szánt mellékkarakterek, látványos akció, dráma és fordulatok. Mégis a végső alkotás egy kétségbeesett franchise-építésként ugrik le a vászonról, amiben az összes dramaturgiai pont olyan mű, mint a robotok maguk. Alig vártam, hogy második rész készüljön ehhez a filmhez, de a folytatásból hiányzott az a szív és igényesség, mellyel korábban találkoztam.

Del Toro még önmagától akart csinálni egy filmet, részletesen kidolgozni a látványvilágát. Ekkor még az is megbocsátható, ha történetesen nem eredeti a koncepciója, mert a rendező maximalizmusa a produkciós design terén kárpótol minket. A Warner ezt a sötét, néhol egészen erőszakos, de monumentális bűnös élvezetet egy lépéssel közelebb vitte a Transformers-filmekhez, és megfűszerezte egy kis young adult ízzel.

John Boyega megfelelő választás a főszerepre, de körülötte mindenki jellegtelen, ha nem idegesítő.

Scott Eastwood semmit nem nyom a latban, Charlie Dayt rosszul használják, és a tinibrigád tagjai egytől egyig feledhetők. A második főszereplőként funkcionáló Amaránál (Cailee Spaeny) irritálóbb tinédzsert pedig már rég láttam mozivásznon, szinte minden jelenetét vágnám ki a filmből. Nagyszájú, sértődős, szellemtelen, de a film elvárja, hogy szeressük, mert árva – ezt a Tűzgyűrűből lenyúlt flashback-jelenettel mutatják be. Emellett pedig felnőtteket megszégyenítő módon képes robotot eszkábálni, ami igazán Disney-hangulatot áraszt magából.

De milyenek az akciók? Kétségkívül a legjobb pillanatai a Lázadásnak. Tokyo már-már katasztrófapornóként funkcionáló lenullázása a fináléban nagyon szórakoztató, és a korábban látható „robot a robot ellen” harc is egészen látványos. Del Toróval ellentétben DeNight az akciójelenetek áthelyezte a nappali órákba, és ezzel gyökeresen megváltoztatta a Tűzgyűrű korábbi stílusát. A verőfényes napsütésben egymást csépelő kolosszusok azonban még így is jól néznek ki, nem lóg ki a CGI-lóláb. Ráadásul ezek a robotok gyorsabban és agilisabban mozognak, nem olyan lassú gépek, mint korábban – biztosan a jövő WD-40-ével olajozták meg őket.

Az epikus méretű akciójelenetekig azonban rengeteg fárasztó dialóguson kell átrágnunk magunkat, mely kissé mérgezi az élményt. Rég láttam filmet, amiben ennyire fájtak a szereplők semmitmondó párbeszédei, mert úgy szólaltak meg, mintha a „Hogyan írjunk blockbustert 1.0” című könyvből másoltak volna ki megfelelő részeket. A humoros próbálkozásokról pedig nem is érdemes szót ejteni, olyan melléket rúgnak e téren.

Elégedetlen voltam a Tűzgyűrű: Lázadással, miután felálltam a moziszékből. Kétségkívül megvannak az érdemei, főleg a látvány terén, és a történetet sem akarja könnyen megúszni. Megtehették volna, hogy megnyílik újra a csendes-óceáni kapu, és elözönlik a világot a szörnyek, de nem tették. A helyette választott út viszont nem feltétlenül kárpótol.

A stúdió úgy kezeli az első filmet, mint valami klasszikust.

Folyton idézgetnek belőle, sorokat, jeleneteket, szereplőket elevenítenek fel, holott egy anyagi bukta volt, és a kritikusok se ájultak el tőle. Ahogy a film fürdőzik a saját világában, néhol egészen túlzó, és ez az utolsó jelenetnél fáj a legjobban. Ugyanis a Warner botorsága, mely szerint a Tűzgyűrű: Lázadás végén – melynél az is csoda, hogy elkészült – belebegtetik A függetlenség napja: Feltámadás folytatásötletét, elhibázott lépés. Úgy érzem, kollégámnak mégis igaza lehetett Roland Emmerich-kel kapcsolatban…

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel a Magazin és Moziban rovat szerkesztője. Kedvencei az életszagú, morális kérdéseket feszegető filmek, a kamaradarabok és az igényes blockbusterek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya