Az Übergáz inkább vígjáték, mint akció. A férfiasság témakörét elektromos autóval körbejáró film témáiban igyekszik aktuális lenni, de inkább csak a gegekre fogunk emlékezni. Ha.
Az Übergáz az új Taxi. Nem az Amerikai taxi, amivel még Luc Besson francia akcióvígjátékai után keserítettek minket a tengerentúlról, hanem inkább új időknek új dalaival szól. Ha régen taxival utaztunk, most pedig Uberrel, akkor talán a régi autós üldözős, nyomozós filmet is felváltja valami új. Ebben az értelemben persze csalódnunk kellett, mert itt kevesebb kerék csikorog, mind Samy Naceri autósülése alatt. Persze önmagában ezzel még nem is volna baj, hiszen
ahogyan az Übergáz esetén a benzingőzpöfögést felváltja a zéró emisszió, úgy váltanak a macsó témák éppen annak reflexiójára.
Mert Stu (a Rögtönzött szerelemmel nemrég saját magát eljátszó Kumail Nanjiani) kilenctől ötig a helyi túrafelszerelés-boltban eladó, hogy aztán munka után kereseti kiegészítés gyanánt sofőrködjön. Nagyon bízik az ötcsillagos értékelésben – ki tudja, honnan érkező marketingismeretei alapján még az autó rendszámával is ezt sugallja tudat alatt. A műfaji szabályoknak megfelelően gyorsvágású snittekben megtekintjük a különböző, rosszabbnál rosszabb utasokat, hogy a végén beüljön a legrosszabb: Vic, a bosszúvágytól fűtött rendőr (Dave Bautista). A „csak egy gyors fuvar a szomszéd negyedbe” opcióból hamar lesz egész éjszakás kocsikázás, rajtakapás egy drogtanyán, egy kis lövöldözés, menekülés, miegymás.
A könnyed akcióvígjáték műfaji elemei megvannak tehát: ellentétes karakterek, váratlan, nevetséges vagy tragikomikus szituációk, sok mozgás és vágás némileg kevés téttel, hiszen a végén nyilván mindenki megmenekül. Végül is mire várunk nyáron?
Nanjiani és Bautista kettőse hozza a klasszik buddy-movie formátumot. Egymással tök ellentétes jellemük így lesz a humor forrása: a tisztességes, kiszámítható életet élő, a légynek sem ártó, nem túl férfias Stu és a nagydarab, izomkolosszus, határozott, fegyverekkel jól bánó tesztoszteronbomba Vic.
Kettőjüket leginkább a férfiasság és annak hiánya különbözteti meg egymástól, ami ezzel legfontosabb üzenetévé válik a filmnek.
A minél hamarabb plátói szerelméhez, Beccához (Betty Gilpin) igyekvő Stu azonban rá van kényszerítve, hogy embert öljön, mert attól lesz végre férfi! Ehhez a kettőshöz jönnek egyéb kiegészítő minták, mint például Stu furcsa felemás kapcsolata (ami ismét valami torz férfiképet mutat) vagy kollégája, aki már 15 éve 18 éves lányok társaságát és ágyát keresi. De ilyen „más” megközelítési mód a férfisztriptízbár öltözőjének jelenete keblemre boruló érzelmes férfiakkal.
Ezek a megmondani akaró jelenetek azonban megmondani akarnak, és ez eléggé veszít jelentőségükből, néhány igencsak jól eltalált jelenetet leszámítva. Vagy például azt a nem elhanyagolható tényt, hogy Stunak nem 100-as oktánszámú benzint pöfögtető, hanem elektromos autója van. És ennek itt nem a filmekben szintén gyakran megjelenő ökoszempontok miatt van jelentősége, hanem ahogy általában az autósport vagy a Halálos iramban típusú ügyek esetében is, a férfiassággal van összefüggésben.
Persze lehet, hogy egy ilyen narratívába kevésbé fért volna több kerékcsikorgás vagy akciódúsabb, véresebb jelenet? Néhány tempó az amerikai országúton a fülledt nyári éjszakában? Igen, sok mindent kispóroltak, hogy maradjon egy inkább a humorral operáló film, mégis ez lett a 20th Century Fox első R-besorolású filmje a családi mozidélutánokat tartó Disney-vel való fúzió óta. Ha a jövőben ez jelenti az akció-vígjátékot, akkor inkább kérem vissza Michael Knightot és az SPM-fokozatot.
