Kritika

A testvéri bosszú melengeti keblem – A Better Tomorrow 2018

Ha félretesszük az üzleti siker iránti vágyat, és a nosztalgikus érzetek meglovaglását, nem sok logikus ok van remake-et készíteni. Mit lehet hozzátenni egy olyan hongkongi klasszikushoz, mint az A Better Tomorrow John Woo-tól?

Ahhoz, hogy kellően átérezzük a kérdés súlyát, nem árt tisztában lenni azzal, hogy pontosan milyen pozíciót képvisel John Woo 1986-os eredetije. A Szebb holnap (A Better Tomorrow) nemcsak az akkor éppen fénykorát élő hongkongi filmgyártásnak, hanem magának a távol-keleti filmnek is az egyik kultikus, legtöbbször megidézett ékköve, melynek hatása egyszeri és megismételhetetlen. A harcművészeti filmek témáit (becsület, árulás, önfeláldozás) és dinamikáját modern környezetbe átültető gengszter-akcióeposz stílusteremtő volt a maga idején, szupersztárt faragott szereplőiből (Chow Yun-fat akkor lett két lábon járó definíciója a „menőség” szónak), és egy olyan rendezőt ismertetett meg a világgal, akinek stílusát maximum utánozni lehet.

Lehet hozzáadni valamit egy ilyen filmhez egy remake esetén? A sztorit megváltoztatni nagyon nem lehet, ráadásul a túlságosan elrugaszkodó „átértelmezések” nagy eséllyel inkább rosszul sülnek el. Vagy legyünk még pragmatikusabbak: lehet-e ezt a történetet jobban megcsinálni most 2018-ban, mint ahogy Woo tette 1986-ban? Ember legyen a talpán, aki erre a küldetésre vállalkozik, mert még ha félre is teszem a személyes, erősen Woo-párti preferenciáimat, a ’86-os A Better Tomorrow minden téren mai napig bőven megállja a helyét. Ding Sheng a mostani változat rendezője jól össze is roggyant a nehéz feladat terhe alatt.

Az alaptörténet nem különbözik: adott két testvér, akik a törvény két ellentétes oldalán állnak. Zhou Kai (Wang Kai) egy bűnszervezet magas rangú tagja, aki társával és régi barátjával, Ma Ke-vel (Wang Talu) dolgozik együtt. Öccse, Zhou Chao (Ma Tianyu) feltörekvő rendőrtiszt, aki mélységesen tiszteli bátyját és mit sem tud a kétes üzleteiről. Mikor Kai nem hajlandó a drogbizniszbe beszállni, a szervezet egyik tagja felülteti, ráadásul elfogásakor az öccse az, aki ráakasztja a bilincset. Ma Ke megpróbál bosszút állni, és ennek következtében egyik lábára megnyomorodik. Kai 3 év börtön után szabadul, megpróbál visszailleszkedni a társadalomba és kibékülni öccsével. Mikor egykori bűntársai megpróbálják visszacsábítani az üzletbe, Kai és Ma Ke felveszik velük a küzdelmet.

Ding Sheng nem izzadhatott meg a forgatókönyvvel.

Feldolgozása a cselekmény szintjén gyakorlatilag lépésről-lépésre ugyanazt az utat járja be, mint elődje. A karakterek felvezetése, a konfliktus megalapozása a nagymenőnek számító főhősök és a későbbi főgonosz között, a két testvér közötti kötelék próbatétele, valamint a leszámolások teljesen azonosak, csak más nevekkel, más időben, más helyszínen. Az még egy dolog, hogy Sheng ezen a téren nagyon hű akart lenni Woo eredetijéhez, de ez a ragaszkodás jelen esetben annyira görcsös, hogy még azok az ígéretes mellékszálak (például Kai barátnője, aki időközben drogfüggővé válik) is hamar kukába kerülnek, amik hozzátehettek volna valami újat.

A 2018-as A Better Tomorrow híján van bármilyen önálló indentitásnak. Szinte komplett jelenetekben, lépten-nyomon idézgeti a nagy elődöt, még az ismert zenei főtéma is annyiszor csendül fel, hogy a végére csömöre lesz tőle az embernek. Bizonyos szinten ez a foggal-körömmel való ragaszkodás érthető, mert Sheng még a 2010-es (eléggé középszerű) dél-koreai remake alkotóinál is nagyobb hendikeppel indult. Tekintve, hogy a kortárs kínai tömegfilmnek általában negyedannyi jellegzetessége sincs, mint a koreaiaknak, nincs sok lehetőség, hogy megfűszerezze a látottakat fekete humorral, társadalomkritikával, nyers brutalitással vagy bármi olyannal, amitől azt éreznénk, hogy egy valóban más stílusú, egyedi feldolgozást látunk.

Ahhoz ugyanis bátor, merész, a konvenciókat megtagadó rendezés kellett volna, és leginkább ez az, aminek híján van a film.

Hogy technikailag tisztességesen össze van rakva, az nem meglepetés. Az operatőri munka igényes és néhol valóban szép, a helyszínek változatosak, és látszik, hogy öltek bele energiát meg pénzt, mégis hiányzik az átütő erő minden mögül. Míg John Woo kicsattanó energiával, intenzitással és érzelmi erővel vitte előre a sztorit, addig Sheng rendezése fájdalmasan fapados, bátortalan és bárdolatlan. Annak ellenére, hogy minimálisak a történeti változások, a 2018-as változat csaknem félórával hosszabb az eredetinél és ez érződik is. Sokszor csak lötyögnek az események, a csúcspontnak számító pillanatokat pedig didaktikusan tálalja. Arról nem is szólva, hogy a vágás sokszor olyan ügyetlen, hogy még a jobban sikerült jeleneteket is majdnem hazavágja.

Ezen az összképen még a színészek sem javítanak sokat. Félreértés ne essék, senki se játszik borzalmasan rosszul, de nem is játszik kiemelkedően. A két főszereplő tisztességesen hozza a szerepét, de alakításuk emléke a stáblista lepergése után rögtön fakulni kezd. Megnyerő karizmájú, lenyűgöző egyéniségű alakokat kellett volna kiválasztani, akiknek Chow Yun-fatet, Ti Lungot vagy Leslie Cheungot kellett volna megközelíteni. Felülmúlni semmiképp, mert arra még a milliók által rajongott hollywoodi sztárok közül sem képes senki, nemhogy a kínai filmes színtér legjobbjai. Nem is lepődik meg az ember, ha a legkellemesebb pillanatokat az olyan pár percre felbukkanó hongkongi veteránok hozzák, mint Lam Suet vagy Eric Chang.

A legfogósabb kérdés, hogy vajon az akciójelenetek terén hogyan teljesít a 2018-as változat. Mert John Woo páratlan ritmusérzékével versenybe szállni ezen a téren rendezői öngyilkosság, legyen bármennyire profi is az ember. Sheng becsületére váljon, legalább nem próbálja meg kockáról-kockára lemásolni Woo-t, hanem egy földközelibb stílussal vagy egyéb ötletekkel próbálja felpezsdíteni őket (pl. egy színházi előadás alatt végbemenő lövöldözés). Ez akár hellyel-közzel működőképes megoldás is lehetett volna, de a kidolgozottságuk, kompozíciójuk erősen felejthető, arról nem is szólva, hogy a tempójuk is kifejezetten pocsék. Amikor pedig epikusnak szánt leszámolást kísérel meg a fináléban lassításokkal meg robbanásokkal,

kilométeres távolságból érezzük az izzadtságszagot.

Minden technikai csiszoltság ellenére egy több mint 30 éves film oda-vissza veri az itt látottakat, ami azért eléggé kínos.

Az A Better Tomorrow 2018 mintapéldánya annak a remake-nek, ami már hallásra is felesleges, megtekintése után pedig annak is tűnik. Teljesen középszerű, felejthető lövölde, ami sokkal közelebb áll azokhoz a tucatfilmekhez, amiket anno a ’86-os változat inspirált. Ki van lúgozva minden stílus, menőség, hangulat. Megnézed, vége van, elfelejted. Ami valamilyen szinten majdnemhogy nagyobb inzultus egy korszakalkotó klasszikusra és annak rendezőjére nézve, mintha egy ambiciózus, de nézhetetlen kacat lenne.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés