Kritika

Háborús passiójáték pátoszos utóízzel – The Battleship Island

Általában miért néz az ember távol-keleti filmet? Leginkább azért, hogy elszakadjon a hollywoodi filmekből ismerős sémáktól. A dél-koreai The Battleship Island viszont a nyelvi-kulturális különbségek ellenére sokkal közelebb áll az amerikai háborús hőseposzokhoz. Azok minden előnyével és hátrányával együtt.

Egyszerre érdekes, ugyanakkor érthető, miként került Ryoo Seung-wan egy ilyen erősen hazafias szellemű blockbuster élére. A közel két évtizede dolgozó rendező remek érzékkel készít populáris, közönségcsalogató filmeket, amikben mégis megtalálható a dél-koreai filmekre jellemző egyedi íz és hangulat. A Veterán, a The Berlin File és Az erőszak városa könnyed, a műfajokat ügyesen váltogató, szórakoztató filmek, belső apróságaikat pedig csak még erősebben hangsúlyozza a technikai profizmus.  A Veterán óriási anyagi és kritikai sikere szinte ki is követelte, hogy a rendező egy megaprodukciót vezényeljen le.

A The Battleship Island látszólag tökéletesen illeszkedik az elmúlt évek történelmi témájú dél-koreai filmjeihez, amelyek az ország Japán általi megszállását és az akkori ellenállást mutatják be. Az olyan filmek, mint a Bérgyilkosság, a The Age of Shadows vagy Park Chan-wook Szobalánya az elegáns rendezésnek és a művészi igényességnek köszönhetően ügyesen kikerülték a nacionalista propaganda lehetséges vádját.

Ezzel szemben Seung-wan egy percig sem tagadja meg a populistább, érzelmesebb hangvételt, ahogy filmje is közelebb áll az olyan ismert alkotásokhoz, mint a Kémek a sasfészekben vagy a Pearl Harbor.

Még az alapsztori is erős hasonlóságokat mutat: 1945-ben járunk, a második világháború vége felé. Park Moo-young (Song Joong-ki) a koreai függetlenségi mozgalom egyik vezetője az amerikaiak támogatásával vág bele egy titkos küldetésbe. Feladata beszivárogni a Nagaszaki közelében lévő Hashima szigetére, ahol több száz honfitársát dolgoztatja a japán hadsereg a sziget bányáiban rabszolgakörülmények között. Parknak kell megszerveznie a foglyok lázadását és szökését, ehhez pedig hamarosan szövetségeseket is talál egy utcai harcos (So Ji-sub), egy egykori zenész (Hwang Jung-min) és egy prostituált (Lee Jung-hyun) személyében.

Park küldetését egyszerre nehezítik meg a kegyetlen őrök, az embertelen körülmények, és még a szigeten dolgozó munkások közé beszivárgott kollaboránsok is. Ráadásul, ahogy a japánok egyre közelebb kerülnek a háború elvesztéséhez, a hadvezetés azt a parancsot adja ki a sziget parancsnokának, hogy vereség esetén semmisítse meg a szigetet, az összes fogollyal és épülettel együtt. Szinte minden hőseink ellen dolgozik, akiknek fegyverek, segítség és bármi remény nélkül kell végrehajtaniuk a lehetetlent.

The Battleship Island tipikusan az a film, amelyben tényleg nem apróznak el semmit, különösen, ha külcsínről van szó.

Ezzel kapcsolatban érdemes már jó előre leszögezni, hogy Ryoo Seung-wan továbbra is jó okkal tekinthető Dél-Korea egyik legprofibb rendezőjének. A hatalmas költségvetés minden centje látványosan ott van a film képkockáin, a díszletek, a helyszínek részletgazdagsága, hitelessége (a mára már lakatlan sziget szinte egészét lemodellezték és újraalkották stúdiós környezetben) társulva az igényes operatőri munkával olyan erős összhatást eredményez, ami minden tekintetben méltó a Hollywood által felállított magas mércéhez a történelmi eposzok terén.

A történetvezetés már korántsem ennyire gördülékeny. A The Battleship Island legfőbb hibája elég hamar megmutatkozik: sokat akar a szarka, de ennek jó, ha csak a felét bírja el a farka. Ryoo a négy főhős háttértörténetét nagy igyekezettel, de kevés sikerrel próbálja kibontani, inkább sztereotípiákat látunk, mint komplex emberi figurákat. Sok mellékszereplőt is behoz, akik leginkább csak arra szolgálnak, hogy előrébb vigyék a cselekményt (mint pl. a bárzenész Lee Kang-ok kislánya, akit csak azért tart maga mellett a sziget parancsnoka, mert tetszik neki, ahogy énekel).

A folyamatos közjátékok nemcsak a játékidőt dagasztják meg, de még a feszült alapszituációt is szétszabdalják.

Nemcsak a jó oldalon mutatkozik meg a felületesség, hanem a japánokat is erősen eltúlzott, szadista gonoszokként ábrázolja, bármiféle mélység és dimenzió nélkül. Ezt még tetézi, hogy a film sokszor fájdalmasan teátrális. A két és fél órás játékidő során szinte fuldoklunk a megpróbáltatások, összetört sorsok, kínzások és egyéb borzalmak tengerében, amit képileg és zeneileg is hangsúlyoz a rendezés: „Igen, itt most sírnod kell!” Ez eleinte hatásos, később már kimerítő, fárasztó és sokszor gátlástalanul hatásvadász.

Szerencsére ezek a hibák nem rontják el teljesen azt, hogy élvezzük a látottakat, mert a rétestészta hossz és a sutaságok ellenére a The Battleship Island mégis működőképes, különösen a játékidő felétől, ahol már tényleg egyre nő a feszültség és fokozódik az izgalom. A helyenként kissé túljátszott, de alapvetően alázatos és hiteles alakításoknak köszönhetően nagyon hamar szimpatikussá válik a szökést tervező négyesfogat (különösen Hwang Jung-min remekel, aki a Veteránban is főszerepet játszott).

A sok várakozás pedig kifizetődik a film utolsó fél órájában, amikor a rabok lázadása a szövetségesek bombázása közben zajlik le. Robbanások szaggatják az épületeket, száll a por és a betontörmelék, hamutól és sártól mocskos emberek küzdelmét láthatjuk, akik életüket adják a szabadság legkisebb morzsájáért.

A döbbenetesen látványos, mégis naturalista és székbeszögező akciószekvenciák sorozata tényleg kiköveteli a nagyvásznat.

Ezekben a pillanatokban valóban átérezhetjük, mitől lehet koreai szemmel katartikus élmény ez a film, noha a giccshatárt még így is néha veszélyesen súrolja a rendezés.

The Battleship Island technikai erődemonstrációnak csillagos ötös, de filmként már vannak bosszantó hiányosságai és olyan túlzásai, amiket még a dél-koreai stílushoz szokott távol-keleti filmrajongók sem néznek el neki egykönnyen. Ryoo Seung-wan bizonyos szempontból bebizonyította, hogy a legnagyobb méretekkel is elboldogul, de a honfitársak előtti tisztelgés sokkal átélhetőbb, ha azt mértékkel és visszafogottsággal teszi az ember.

https://youtu.be/zCAbGjcQ_S8

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya