Általában miért néz az ember távol-keleti filmet? Leginkább azért, hogy elszakadjon a hollywoodi filmekből ismerős sémáktól. A dél-koreai The Battleship Island viszont a nyelvi-kulturális különbségek ellenére sokkal közelebb áll az amerikai háborús hőseposzokhoz. Azok minden előnyével és hátrányával együtt.
Egyszerre érdekes, ugyanakkor érthető, miként került Ryoo Seung-wan egy ilyen erősen hazafias szellemű blockbuster élére. A közel két évtizede dolgozó rendező remek érzékkel készít populáris, közönségcsalogató filmeket, amikben mégis megtalálható a dél-koreai filmekre jellemző egyedi íz és hangulat. A Veterán, a The Berlin File és Az erőszak városa könnyed, a műfajokat ügyesen váltogató, szórakoztató filmek, belső apróságaikat pedig csak még erősebben hangsúlyozza a technikai profizmus. A Veterán óriási anyagi és kritikai sikere szinte ki is követelte, hogy a rendező egy megaprodukciót vezényeljen le.
A The Battleship Island látszólag tökéletesen illeszkedik az elmúlt évek történelmi témájú dél-koreai filmjeihez, amelyek az ország Japán általi megszállását és az akkori ellenállást mutatják be. Az olyan filmek, mint a Bérgyilkosság, a The Age of Shadows vagy Park Chan-wook Szobalánya az elegáns rendezésnek és a művészi igényességnek köszönhetően ügyesen kikerülték a nacionalista propaganda lehetséges vádját.
Ezzel szemben Seung-wan egy percig sem tagadja meg a populistább, érzelmesebb hangvételt, ahogy filmje is közelebb áll az olyan ismert alkotásokhoz, mint a Kémek a sasfészekben vagy a Pearl Harbor.
Még az alapsztori is erős hasonlóságokat mutat: 1945-ben járunk, a második világháború vége felé. Park Moo-young (Song Joong-ki) a koreai függetlenségi mozgalom egyik vezetője az amerikaiak támogatásával vág bele egy titkos küldetésbe. Feladata beszivárogni a Nagaszaki közelében lévő Hashima szigetére, ahol több száz honfitársát dolgoztatja a japán hadsereg a sziget bányáiban rabszolgakörülmények között. Parknak kell megszerveznie a foglyok lázadását és szökését, ehhez pedig hamarosan szövetségeseket is talál egy utcai harcos (So Ji-sub), egy egykori zenész (Hwang Jung-min) és egy prostituált (Lee Jung-hyun) személyében.
Park küldetését egyszerre nehezítik meg a kegyetlen őrök, az embertelen körülmények, és még a szigeten dolgozó munkások közé beszivárgott kollaboránsok is. Ráadásul, ahogy a japánok egyre közelebb kerülnek a háború elvesztéséhez, a hadvezetés azt a parancsot adja ki a sziget parancsnokának, hogy vereség esetén semmisítse meg a szigetet, az összes fogollyal és épülettel együtt. Szinte minden hőseink ellen dolgozik, akiknek fegyverek, segítség és bármi remény nélkül kell végrehajtaniuk a lehetetlent.
The Battleship Island tipikusan az a film, amelyben tényleg nem apróznak el semmit, különösen, ha külcsínről van szó.
Ezzel kapcsolatban érdemes már jó előre leszögezni, hogy Ryoo Seung-wan továbbra is jó okkal tekinthető Dél-Korea egyik legprofibb rendezőjének. A hatalmas költségvetés minden centje látványosan ott van a film képkockáin, a díszletek, a helyszínek részletgazdagsága, hitelessége (a mára már lakatlan sziget szinte egészét lemodellezték és újraalkották stúdiós környezetben) társulva az igényes operatőri munkával olyan erős összhatást eredményez, ami minden tekintetben méltó a Hollywood által felállított magas mércéhez a történelmi eposzok terén.
A történetvezetés már korántsem ennyire gördülékeny. A The Battleship Island legfőbb hibája elég hamar megmutatkozik: sokat akar a szarka, de ennek jó, ha csak a felét bírja el a farka. Ryoo a négy főhős háttértörténetét nagy igyekezettel, de kevés sikerrel próbálja kibontani, inkább sztereotípiákat látunk, mint komplex emberi figurákat. Sok mellékszereplőt is behoz, akik leginkább csak arra szolgálnak, hogy előrébb vigyék a cselekményt (mint pl. a bárzenész Lee Kang-ok kislánya, akit csak azért tart maga mellett a sziget parancsnoka, mert tetszik neki, ahogy énekel).
A folyamatos közjátékok nemcsak a játékidőt dagasztják meg, de még a feszült alapszituációt is szétszabdalják.
Nemcsak a jó oldalon mutatkozik meg a felületesség, hanem a japánokat is erősen eltúlzott, szadista gonoszokként ábrázolja, bármiféle mélység és dimenzió nélkül. Ezt még tetézi, hogy a film sokszor fájdalmasan teátrális. A két és fél órás játékidő során szinte fuldoklunk a megpróbáltatások, összetört sorsok, kínzások és egyéb borzalmak tengerében, amit képileg és zeneileg is hangsúlyoz a rendezés: „Igen, itt most sírnod kell!” Ez eleinte hatásos, később már kimerítő, fárasztó és sokszor gátlástalanul hatásvadász.
Szerencsére ezek a hibák nem rontják el teljesen azt, hogy élvezzük a látottakat, mert a rétestészta hossz és a sutaságok ellenére a The Battleship Island mégis működőképes, különösen a játékidő felétől, ahol már tényleg egyre nő a feszültség és fokozódik az izgalom. A helyenként kissé túljátszott, de alapvetően alázatos és hiteles alakításoknak köszönhetően nagyon hamar szimpatikussá válik a szökést tervező négyesfogat (különösen Hwang Jung-min remekel, aki a Veteránban is főszerepet játszott).
A sok várakozás pedig kifizetődik a film utolsó fél órájában, amikor a rabok lázadása a szövetségesek bombázása közben zajlik le. Robbanások szaggatják az épületeket, száll a por és a betontörmelék, hamutól és sártól mocskos emberek küzdelmét láthatjuk, akik életüket adják a szabadság legkisebb morzsájáért.
A döbbenetesen látványos, mégis naturalista és székbeszögező akciószekvenciák sorozata tényleg kiköveteli a nagyvásznat.
Ezekben a pillanatokban valóban átérezhetjük, mitől lehet koreai szemmel katartikus élmény ez a film, noha a giccshatárt még így is néha veszélyesen súrolja a rendezés.
The Battleship Island technikai erődemonstrációnak csillagos ötös, de filmként már vannak bosszantó hiányosságai és olyan túlzásai, amiket még a dél-koreai stílushoz szokott távol-keleti filmrajongók sem néznek el neki egykönnyen. Ryoo Seung-wan bizonyos szempontból bebizonyította, hogy a legnagyobb méretekkel is elboldogul, de a honfitársak előtti tisztelgés sokkal átélhetőbb, ha azt mértékkel és visszafogottsággal teszi az ember.
https://youtu.be/zCAbGjcQ_S8
