Kritika

Leszázalékolt ijesztgetés új csomagolásban – The Promise

Mindenképp pozitívumként értékelhető, hogy Korea és Japán után már más távol-keleti országok filmesei is próbálkozást tesznek a horrorok terepén. Most éppen Thaiföld kísérel meg felérni a magas mércéhez, de a The Promise túl sablonos és gyenge, hogy egy lapon említsük a műfaj klasszikusaival.

Sok műfaj van, amiben a távol-keleti színtér erős, de mégis az elmúlt 20 évben készült horrorfilmek azok, melyek hatása világszinten tetten érhető. Japán és Dél-Korea remekművek sorát ajándékozta nekünk a Körtől és a Meghallgatástól kezdve a Két nővéren át egészen a The Wailingig. Így teljesen érthető, hogy már a kisebb és kevésbé ismert országok is megpróbálkoznak ehhez a patinás névsorhoz csatlakozni. A thaiföldi The Promise azonban képes volt a jó lehetőségét elszalasztani.

A történet 1997-ben indul, két jóbarát Boum és Ib élvezik a középiskola utolsó hónapjait, a jómódú középosztálybeli létet, és egymás társaságát. Viszont az országban kitörő gazdasági válság millió más emberrel együtt az ő sorsukat is tönkreteszi. Mikor már a szegénység fenyegetése és a családjukban elszabaduló feszültségek elviselhetetlenné válnak, a két barátnő paktumot köt, hogy együtt lesznek öngyilkosok abban a félbehagyott felhőkarcolóban, amit Boum apja építtetett. Ib végre is hajtja a tervét, de Boum az utolsó pillanatban (és a sokk hatására) meggondolja magát.

Húsz év telik el, Boum (Namthip Jongrachatawiboon) azóta sikeres építési vállalkozóvá vált, egyedül neveli kamasz lányát, Bellt (Apichaya Thongkham), és azt tervezi, hogy befejezi a félkészen álló felhőkarcolót. Első látogatása után azonban a torony sötét múltja megelevenedik. A szokásos esti neszekkel, ajtónyikorgással indul az egész, majd Bell egyre furcsább dolgokat kezd csinálni: alvajár, láthatatlan dolgokhoz kezd beszélni, sőt öntudatlan állapotban megpróbál öngyilkos lenni. Az orvostudomány, a pszichológia persze tehetetlen, Boum rájön, hogy egykori barátnőjének szelleme tért vissza és követeli a húsz évvel ezelőtti ígéret betartását: ha nem lesz öngyilkos, akkor Ib a halálba fogja rántani a lányát.

A múltbéli bűnök síron túli kísértése, egy természetfölötti lény által megszállt gyerek, a szellemjárás mind-mind olyan témák, amiket már láttunk, ismerünk, feldolgozta számos horrorfilm.

A keleti horrorfilmek erőssége pedig pont abból fakad, hogy ezeken a kliséken képesek úgy csavarni, olyan váratlan irányokba elvinni, hogy friss, izgalmas és valóban hátborzongató legyen a végeredmény. Jobb, ha nem kerülgetjük a forró kását és már az elején kimondjuk, ez a film pontosan ezen a ponton vérzik el. The Promise és rendezője Sopon Sukdapisit semmit se tesznek hozzá az ismert toposzokhoz, nem próbálkoznak semmi újjal, csak a régit próbálják más csomagolásban eladni. Azt is elég kevés sikerrel.

Ha láttál már szellemtörténetet, akkor a The Promise cselekményének durván 80 százaléka nyitott könyvként fog eléd tárulni, ezzel teljesen alávágva bármilyen feszültségnek vagy rettegésnek. Arról már nem is szólva, hogy az ijesztgetések nagy része ugyanaz a hangorkánnal megtoldott, olcsó vásári marhaság, ami az amerikai horrorok nagy részét is már jó ideje tönkre vágja. Az atmoszféra, a ténylegesen fojtogató atmoszféra csak akkor üti fel a fejét, amikor Boum látogatást tesz az elhagyatott felhőkarcolóba. Ezeken a sötét, romos folyosókon játszódik le egy valóban emlékezetes és hatásos jelenet, amihez hasonló hangulatú kellett volna legyen az egész film. Viszont így csak egy rövid csúcspont marad a szürke egyhangúság tengerében.

De a történet és a rendezés sutaságainál is többet árt az az irtózatosan csöpögős melodramatikusság, ami fokozatosan egyre jobban elterebélyesedik az egész filmen.

Az egy dolog, hogy érzékeltetni akarják a főszereplők elkeseredett és reménytelen küzdelmét a túlvilági erők ellen, de ez abban nyilvánul meg, hogy minden második jelenetben sírva fakad valaki. Horrorfilmben ennyi sírást, ennyi gyászolást, ennyi kéztördelő esedezést még soha nem láttam, és ez a sok könny egy idő után nemcsak hatásvadásszá, de kifejezetten nevetségessé is válik, csaknem az önparódia határára lökve a filmet. Holott biztosra veszem, hogy korántsem ez volt az alkotók szándéka.

Ezek fényében hiába alakít tisztességesen a két főszereplő (kivéve amikor kiveszik a részüket a túldramatizáltságban), hiába van egy-két emlékezetes pillanat és hiába van egy egész tisztességesen levezényelt, keserédes befejezés, ezek túl későn jönnek. A The Promise egy kívülről izgalmasnak látszó, de valójában teljesen középszerű, erősen felejthető film, ami ráadásul még az érzelmi giccset se veti meg. Egy horrorfilmnek az a dolga, hogy a hideg futkosson tőle a hátunkon, ne pedig a zsebkendőnkkel matassunk.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com