Egyszemélyes hadseregként funkcionáló hősök. Bombasztikus, a realitástól teljesen elrugaszkodott összecsapások. Kőkemény nacionalista ideológia, egydimenziós szereplőkkel. A Wolf Warrior 2 tökéletes lenyomata, hogy miként él tovább Kínában Chuck Norris és a VHS korszak munkássága.
Nehezen lehet körülírni azt a szeizmikus szinten is mérhető hatást, amit a Wolf Warrior 2 érkezése okozott. A rohamosan fejlődő kínai filmipar és a kínai tömegfilm zászlóshajója lett Wu Jing akciófilmje, ami csak hazájában minden pénzügyi rekordot megdöntött, és nagyobb népszerűségnek örvendett, mint bármelyik hollywoodi blockbuster. A tény, hogy Kína ezt a filmet nevezte be az Oscarra, szintén jelzésértékű, hiszen a film belső és külső üzenete világos: Kínának vezető szerepe van a világban, és aki ezt tagadja, csúnyán ráfázhat.
Az ország geopolitikai helyzetét látványosan demonstrálni kívánó törekvések, a népszerű tömegfilmekbe beszivárgó nacionalizmus és Wu Jing rendezői törekvései a legjobb pillanatban találtak egymásra. Jing már hosszú évek óta a keleti harcművészeti színtér egyik legelismertebb figurája, aki kívül-belül ismeri a műfaj sajátosságait és rendezőként már korábban is voltak kisebb-nagyobb próbálkozásai. Koncepciója már a Wolf Warrior első részénél nyilvánvaló: pirotechnikában és kaszkadőrmunkában gazdag, erősen militarista, egyszerű üzenetű, abszolút populáris amerikai akciófilmes stílus meghonosítása hazájában.
Harcművészeti csaták és tűzpárbajok kombinációja, szórakoztatásnak álcázott katonai erődemonstráció (főleg, hogy a járműveket a kínai néphadseregtől kölcsönzik), hazafias pátosz, becsületes ártatlanokat védő hősök külföldi gonoszok ellen. Ha az első rész volt a prototípus, akkor a második a felturbózott működő modell, ahol már semmi sem szabhatott gátat Wu Jing rendezői elképzeléseinek. Nagy stáb, nagy büdzsé, forgatás több országban, a megalomán csatajelenetek tökéletesítésében pedig megkapta Hollywoodtól a Bosszúállók filmek kaszkadőr koordinátorát, Sam Hargrave-et. Az eredmény mindenképp önmagáért beszél.
Wu Jing nemcsak a kamera mögött játssza a főszerepet, hanem ő formálja meg Leng Fenget, a kínai katonai elitalakulat kommandósát is,
akit egy hazai konfliktus miatt (egy rúgással kinyírja azt a fickót, aki földönfutóvá akarja tenni halott bajtársa családját) megfosztanak rangjától és börtönbe küldenek. Menyasszonya, aki szintén katonaként szolgál, eltűnik egy bevetésen Afrikában és halottnak nyilvánítják. Így Leng kiszabadulása után önkéntesként járja a kontinenst, hogy ráakadjon. Utazásai során keveredik bele az egyik (meg nem nevezett ország) polgárháborújába, ahol a lázadó csapatok offenzívát indítanak a helyi kormány megdöntésére.
Leng eleinte csak magát és barátait próbálja kimenteni az országból, de mikor megtudja, hogy egy közeli bányavidéken dolgozó kínai civilek is csapdába estek, elvállalja az egyszemélyes mentőakciót. Viszont a lázadók vezérének és az őt kisegítő nyugati zsoldosoknak nem a munkásokra fáj a foga, hanem egy fiatal kislányra, Pashára. Pasha ugyanis magában hordozza azokat a géneket, amik megállíthatják az országban tomboló vírusjárványt, az ellenszer végső ütőkártya lehet bárkinek, aki megszerzi.
Ez a fantasztikusan cizellált történet annyira a ’80-as éveket idézi, hogy rögtön több ismert típust gyúr össze: a túszokat idegen országban megmentős filmeket (Delta kommandó és társai) és a halálos vírus/ellenszer utáni hajszát (Steven Seagal életműve), a megmentendő kislányról nem is szólva (Kommandó).
Nehéz eldönteni, hogy a forgatókönyv megírásakor a jó szándékú, könnyes nosztalgia vagy a sémák minél pofátlanabb és könnyedebb használata motiválta jobban az alkotókat.
Éppen ezért nem meglepő, ha azt mondom, hogy a sztori csupán egy üres csontváz, amire felrakják az akciókat. A karakterek pedig annyira egysíkúak és sztereotipek, hogy az nyugatabbra már húsz éve is szinte kínosnak számított. Hőseink hősiessége egy percre sem kérdőjeleződik meg (még a bányatelepen unatkozó, szemtelen fiatal katonatisztből is önfeláldozó hőst farag a küzdelem), a gonoszok annyira látványosan gonoszok, hogy még a színészek is alájátszanak (ha más nem is, A bűn éjszakájából ismerős Frank Grillo mindenképp). Komplexitásnak itt nincs helye.
Wu Jing rendezéséhez képest Michael Bay egy Sundance-kedvenc függetlenfilmesnek tűnik.
Minden a maximumra van tekerve a Wolf Warrior 2-ben. Ha bátorító beszéd van, akkor azt 110 decibelen kiáltják el, ha drámai pillanat van, akkor vonyítanak a hegedűk és folyik a szereplők arcáról a könny. Ha Kína büszkeségét kell demonstrálni, akkor Jing saját karjára felhúzva lebegteti a kínai zászlót, az ellenségre csapást mérő hadihajók képsorait pedig valódi katonai felvételekkel turmixolja össze. Minden annyira eltúlzottan grandiózus és felfokozott, hogy a film az önparódiát és a szégyentelen őszinteséget elválasztó pengeéles határvonalon táncol.
A Wolf Warrior 2-nek objektíven nézve csak egy mentőöve van: akciófilmként tényleg működik. A kötelező felvezetés után, ahogy eldördül az első lövés, a film nyaktörő tempóban szállítja a látványosabbnál látványosabb szekvenciákat, amik kicsit olyanok, mintha a Call of Duty játékok élőszereplős változatát látnánk. Van itt kaotikus menekülés egy ostromlott városból, víz alatti kézitusa kalózokkal, munkások evakuálása támadó drónok közepette, ezen a téren nem egysíkú, amit látunk. De persze nem is realisztikus, hiszen hőseink olyan borulásokat, robbanásokat és egyéb szituációkat élnek túl, amik még Pókemberből is pépet csinálnának, hullagyártás terén hozzájuk képest még Rambo is csak egy kezdő.
De még ez a zúzda is csak ideig-óráig marad élvezetes, a film utolsó, tankokkal és légicsapással tarkított ütközete epikus helyett inkább izzadtságszagúnak és fárasztónak érződik. Arról nem is szólva, hogy itt ütközik ki a legdurvábban, hogy megerősödés ide vagy oda, a kínai tömegfilmek még mindig hadilábon állnak a vizuális effektekkel, a hatásvadászatról és giccses pillanatokról nem is beszélve.
Ellentmondásos élmény volt nézni a Wolf Warrior 2-t. Hibái, dramaturgiai primitívsége, propagandisztikus hangneme teljesen nyilvánvaló. Ahogy az is, hogy szórakoztató termékként pontosan azt teljesíti, amit nézői elvártak tőle. Ezután már csak az a kérdés, hogy mi itt nyugatabbra tudjuk-e újra élvezni, ami évtizedekkel ezelőtt Hollywoodban volt a standard, vagy ezeket még újracsomagolva is kiveti magából a szervezetünk, mint a rossz ételt. Én a magam részéről elnézegettem ezt a két órás bugyutaságot, remélve, hogy az ott ígért nemzetközi befenyítés megmarad a fikció szintjén.
