Moziban

Újból szabadon – Az eljövendő napok

A Berlinalén bemutatott és a legjobb rendező díját elnyerő Az eljövendő napok egy filozófiatanárnőről szól, aki élete egy fordulópontján van. Tájak, érzések, hangulatok filmje Isabelle Huppert-rel.

Mia Hansen-Løve hatodik filmje, Az eljövendő napok történetét nem könnyű összefoglalni, mert több év lefolyását kíséri végig. Látjuk, hogy változik meg a főhős, Nathalie Chazeaux (Isabelle Huppert) élete egy nem feltétlenül jobb, de új forma felé, szabadsága elnyeréséig. Ilyen szempontból a cím is csak irányt ad: milyen út vezet addig, amíg az „eljövendő” napok meg nem érkeznek. A gyerekei kirepülnek, depressziós és túlságosan ragaszkodó anyja (Édith Scob) állandóan zaklatja, a munkájának él, szintén filozófiatanár férjével, Heinzcal (André Marcon), aki kissé vaskalapos és német. A filozófia áthatja a mindennapjait, nagyon szeretik a diákjai, hadakoznia kell a kiadóval, mert a marketing indokok irányítják szakmaiság helyett, majd elhagyja a férje, és a legkedvesebb tanítványával tölt időt.

Nagyszerű kellékek egy tipikus francia filmhez: Párizs, diákok, filozófia, fiatalok – Éric Rohmer juthat eszünkbe, csak nála a hétköznapi, nem filozófus szereplők életében is sokszor valódi, központi szerepet játszik a filozófia. Viszont Hansen-Løve-nál a hivatásos filozófusok sincsenek mindig annyira átitatva egy-egy gondolattal, mint például az 1992-es Tél meséjének Félicie-je, akinek nem ez a szakmája, mégis egy meggyőződésre tette föl az életét.

Hansen-Løve saját szüleiről mintázta a filmbeli filozófus házaspárt, akik hozzájuk hasonló karakterrel és érdeklődési területtel rendelkeztek. Nathalie célja, mint mondja, hogy megtanítsa gondolkodni a diákjait, mi is halljuk az izgalmas kérdésfeltevéseit – kár, hogy néha teljes félrefordítások is szerepelnek, például nem az igazság megversenyeztetéséről, hanem a megkérdőjelezéséről van szó az egyik jelenetben –, még ha az általa megfogalmazott válaszokkal nem is mindig értünk egyet, és nem tűnik úgy, mintha Hansen-Løve filozófusokkal dolgozott volna együtt a forgatókönyvíráskor.

Érdekes paradoxon, hogy a film bár végig fenntartja a néző figyelmét, sőt határozottan jó nézni, ahogy alakulnak a sorsok, mert életszerűre és kellemesre sikerült, viszont az apró események értelme továbbra is apró marad, nem nyertek el több tartalmat a végére. Az eljövendő napok javára szól, hogy egyes karakterek nagyon jól vannak kidolgozva, még ha nem is értjük meg őket, élőnek tűnnek: a férj, Édith Scob, a hisztérikus anya, aki modell volt. Persze, a kis életek története, gondolhatjuk, mégis van benne valami lagymatagság, mint sok Olivier Assayas-filmben, akinél asszisztenskedett a fiatal rendezőnő.

A film töredékessége sem válik előnyére, egy-egy epizódszerű jelenet nyugodtan kimaradhatna. Gyönyörű vidéken is járunk, például Bretagne-ban, és felmerül, hogy ez a kitérő inkább csak a szemünket kápráztatja-e el, hogy ne figyeljünk az összkép hiányosságaira? A bretagne-i nyaralóról mond le Nathalie, mégsem látjuk igazán, hogy mit jelent neki a közös múlt, miért szakít vele teljesen – dacból? A múlt helyett a jelen bemutatása jobban indokolt. A vidékre költöző, régi tanítvány, Fabien (Roman Kolinka) körül kibontakozik valami másik, még létező idill, de amely már nem Nathalie-nak való. Az elhagyatott alpesi ház, ahol fával kell fűteni, a vasútállomástól messze, szamarakat tartanak. A fiatal idealisták otthona. Sokan vágynak erre, csak nem tudni, meddig szeretnek így élni, egész életükben ez lenne-e a legkedvesebb életformájuk. Itt látjuk meg az érett kor és fiatalság közti különbségeket, kicsit mintha Nathalie érzéseibe is bepillanthatnánk. Isabelle Huppert szépen alakította, mégis a férj elköltözéséig csak a felszínét látjuk, benyomásokat.

Nem kizárt, hogy egy másik francia film, a Pascal Quignard regénye alapján készült, Benoît Jacquot rendezte 2009-es Villa Amalia is a rendező fejében járt, amikor Isabelle Huppert-t kereste föl Az eljövendő napok főszerepére. Ugyanis az utóbbi történet is egy erős személyiségű középkorú nőről szól, aki elköltözik hűtlen élettársától, megszakítja a kapcsolatot a külvilággal, és a magányos szabadságot keresi. Hansen-Løve Nathalie-ja lényegesen megnyerőbb, több szeretet van benne, mint a Jacquot-film Ann Hiddenjében, bár benne is nagyon sok a dac.

Ez a hasonlóság még jobban beágyazza az Isabelle Huppert-re és neki írt filmek sorába, amit unhatnánk, hogy ennyit látjuk, mégis kellemes melankolikus hangulatot kelt a nézőben, és megerősíti, hogy ha egy ideálisnak megítélt élet megváltozik, látszólag rossz irányba, akkor sem ér véget, és aki ezt elfogadja, új, esetleg régen megtapasztalt szabadságot találhat benne.

Szatmári Zsófi

Szatmári Zsófia francia főszakot és film minort végzett az ELTE-n, majd francia irodalom mesterszakot a Sorbonne-on. Specializácója a szerzői film, érdekli pedig a film és az irodalom viszonya, a filmek kapcsán felmerülő nyelvi és fordítási kérdések. Az Interjú rovatot szerkeszti. [email protected]

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Hirdetés

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés