A Berlinalén bemutatott és a legjobb rendező díját elnyerő Az eljövendő napok egy filozófiatanárnőről szól, aki élete egy fordulópontján van. Tájak, érzések, hangulatok filmje Isabelle Huppert-rel.
Mia Hansen-Løve hatodik filmje, Az eljövendő napok történetét nem könnyű összefoglalni, mert több év lefolyását kíséri végig. Látjuk, hogy változik meg a főhős, Nathalie Chazeaux (Isabelle Huppert) élete egy nem feltétlenül jobb, de új forma felé, szabadsága elnyeréséig. Ilyen szempontból a cím is csak irányt ad: milyen út vezet addig, amíg az „eljövendő” napok meg nem érkeznek. A gyerekei kirepülnek, depressziós és túlságosan ragaszkodó anyja (Édith Scob) állandóan zaklatja, a munkájának él, szintén filozófiatanár férjével, Heinzcal (André Marcon), aki kissé vaskalapos és német. A filozófia áthatja a mindennapjait, nagyon szeretik a diákjai, hadakoznia kell a kiadóval, mert a marketing indokok irányítják szakmaiság helyett, majd elhagyja a férje, és a legkedvesebb tanítványával tölt időt.
Nagyszerű kellékek egy tipikus francia filmhez: Párizs, diákok, filozófia, fiatalok – Éric Rohmer juthat eszünkbe, csak nála a hétköznapi, nem filozófus szereplők életében is sokszor valódi, központi szerepet játszik a filozófia. Viszont Hansen-Løve-nál a hivatásos filozófusok sincsenek mindig annyira átitatva egy-egy gondolattal, mint például az 1992-es Tél meséjének Félicie-je, akinek nem ez a szakmája, mégis egy meggyőződésre tette föl az életét.
Hansen-Løve saját szüleiről mintázta a filmbeli filozófus házaspárt, akik hozzájuk hasonló karakterrel és érdeklődési területtel rendelkeztek. Nathalie célja, mint mondja, hogy megtanítsa gondolkodni a diákjait, mi is halljuk az izgalmas kérdésfeltevéseit – kár, hogy néha teljes félrefordítások is szerepelnek, például nem az igazság megversenyeztetéséről, hanem a megkérdőjelezéséről van szó az egyik jelenetben –, még ha az általa megfogalmazott válaszokkal nem is mindig értünk egyet, és nem tűnik úgy, mintha Hansen-Løve filozófusokkal dolgozott volna együtt a forgatókönyvíráskor.
Érdekes paradoxon, hogy a film bár végig fenntartja a néző figyelmét, sőt határozottan jó nézni, ahogy alakulnak a sorsok, mert életszerűre és kellemesre sikerült, viszont az apró események értelme továbbra is apró marad, nem nyertek el több tartalmat a végére. Az eljövendő napok javára szól, hogy egyes karakterek nagyon jól vannak kidolgozva, még ha nem is értjük meg őket, élőnek tűnnek: a férj, Édith Scob, a hisztérikus anya, aki modell volt. Persze, a kis életek története, gondolhatjuk, mégis van benne valami lagymatagság, mint sok Olivier Assayas-filmben, akinél asszisztenskedett a fiatal rendezőnő.
A film töredékessége sem válik előnyére, egy-egy epizódszerű jelenet nyugodtan kimaradhatna. Gyönyörű vidéken is járunk, például Bretagne-ban, és felmerül, hogy ez a kitérő inkább csak a szemünket kápráztatja-e el, hogy ne figyeljünk az összkép hiányosságaira? A bretagne-i nyaralóról mond le Nathalie, mégsem látjuk igazán, hogy mit jelent neki a közös múlt, miért szakít vele teljesen – dacból? A múlt helyett a jelen bemutatása jobban indokolt. A vidékre költöző, régi tanítvány, Fabien (Roman Kolinka) körül kibontakozik valami másik, még létező idill, de amely már nem Nathalie-nak való. Az elhagyatott alpesi ház, ahol fával kell fűteni, a vasútállomástól messze, szamarakat tartanak. A fiatal idealisták otthona. Sokan vágynak erre, csak nem tudni, meddig szeretnek így élni, egész életükben ez lenne-e a legkedvesebb életformájuk. Itt látjuk meg az érett kor és fiatalság közti különbségeket, kicsit mintha Nathalie érzéseibe is bepillanthatnánk. Isabelle Huppert szépen alakította, mégis a férj elköltözéséig csak a felszínét látjuk, benyomásokat.
Nem kizárt, hogy egy másik francia film, a Pascal Quignard regénye alapján készült, Benoît Jacquot rendezte 2009-es Villa Amalia is a rendező fejében járt, amikor Isabelle Huppert-t kereste föl Az eljövendő napok főszerepére. Ugyanis az utóbbi történet is egy erős személyiségű középkorú nőről szól, aki elköltözik hűtlen élettársától, megszakítja a kapcsolatot a külvilággal, és a magányos szabadságot keresi. Hansen-Løve Nathalie-ja lényegesen megnyerőbb, több szeretet van benne, mint a Jacquot-film Ann Hiddenjében, bár benne is nagyon sok a dac.
Ez a hasonlóság még jobban beágyazza az Isabelle Huppert-re és neki írt filmek sorába, amit unhatnánk, hogy ennyit látjuk, mégis kellemes melankolikus hangulatot kelt a nézőben, és megerősíti, hogy ha egy ideálisnak megítélt élet megváltozik, látszólag rossz irányba, akkor sem ér véget, és aki ezt elfogadja, új, esetleg régen megtapasztalt szabadságot találhat benne.
